Egy korábbi bejegyzésben megismerkedhettünk az i.sz. 2. század vége és a 3. század első fele táján Aquincumban élő M. Antonius Victorinusszal. Többek között a polgárvárosi háza mellett felépített Mithras szentélyből származó feliratokból tudjuk, hogy Victorinus nem csak egy egyszerű polgár volt. Egyebek mellett ő volt Aquincum egyik decurioja. E cím adja bejegyzésünk témáját.
A latin és római joggal rendelkező városok sok szempontból idealizált „mini-Rómákat” alkottak. Ezt tükrözték közterületeik, középületeik (pl. forumok, fürdők, amfiteátrumok), és erre utalt a politikai rendszerük is. Róma köztársaságkori politikai élete az SPQR – Senatus PopulusQue Romanus, a szenátus és a római nép – körül forgott (bár a hatalom elsősorban az előbbi kezében összpontosult, és a császárkorra természetesen maga a császár került a hatalmi piramis élére). Hasonlóképpen, a birodalomszerte alapuló municipiumokban és coloniakban is találkozunk a helyi polgársággal és az ún. ordo decurionummal (a birodalom nyugati felében. Az ősi városi hagyományokkal bíró keleten a helyzet némileg összetettebb, ezért most a nyugatra koncentrálunk.).
Az aquincumi polgárvárosi Forum körzete. A komplexum keleti végében állhatott a városi tanács terme, a curia.
Ordo decurionum
E rend képezte a városi tanácsot, a helybéli szenátust. Gyakorlatilag minden helyi közügy rájuk tartozott. Döntöttek építkezésekről, beruházásokról, közterületi szobrokról, ellenőrizték a városi közjavak menedzselését, beadványokat intéztek a felsőbb állami szervek felé, felügyelték a helyi vezető tisztségviselők munkáját stb. Nagyjából úgy, ahogy a mai önkormányzatok. Persze jelentős különbségek is akadtak, pl. a decuriok a város vallási életében is fontos szerepet játszottak, illetve nem igazán függtek a „választóiktól”.
Ki lehetett decurio?
Városi tanácsosok csak azok közül a helyi polgárok közül kerülhettek ki, akik megfeleltek bizonyos követelményeknek. A megfelelő személy elérte a korhatárt (általában 25), szabad születésű (felszabadított rabszolgák kizárva), büntetlen előéletű és – fontos szempont – elég gazdag volt! A vagyoni határ természetesen változott a városok méretétől és gazdagságától függően. A mai Spanyolországban található Irni kisvárosában az i.sz. 1. század vége felé pl. a minimum elvárt vagyon 5 000 sestertiusnál valamennyivel nagyobb volt, Italiában ugyanebben az időben már 100 000 sestertiusra is szüksége lehetett a helyi hivatalra pályázóknak (viszonyításképp, a legionáriusok fizetése ekkoriban évi 900 sestertiusra rúgott). Egyéb kritériumokat is találunk persze, pl. az i.e. 1. századi, dél-itáliai Tarentumban egy decuriotól elvárták, hogy egy legalább 1500 tetőfedő cseréppel fedett ház tulajdonosa legyen.
M. A. Victorinus háza és mellette a Mithras szentély a romkertben (metszet az aquincumi ásatások hőskorából). A tetőfedő cserepek száma bizonytalan, de a ház urának jó anyagi helyzete nem kétséges.
És aki megfelelt a követelményeknek?
Hagyományosan azok kerülhettek az ordo decurionumba, akiket a helyi népgyűlés az évente tartott választásokon egy fontos városi (pl. aedilisi, „alpolgármesteri”) tisztségre megválasztott (a magasabb pozíciókat csak az alacsonyabb tisztséget már abszolvált jelöltek tölthették be). A hivatali idejét letöltött tisztviselőt később felvették az ordoba, melynek élete végéig tagja maradhatott. Így a választók, ha közvetett módon is, dönthettek a várost vezető testület összetételéről.
A népgyűlések szerepe azonban folyamatosan csökkent. Tiberius császár alatt Rómában már csak szimbolikus jelentőség jutott nekik. Olybá tűnik azonban, hogy egyes városokban tartottak még olykor igen intenzív választásokat. Pompeiiben i.sz. 79-ig, a város pusztulásáig találunk politikai versenyeket.
Történészek szerint a helyi szavazások az idő múlásával jelentőségüket vesztették. Már korábban is volt lehetőség arra, hogy tisztségviselés nélkül lehessen valaki tanácstag (erre a halálozások miatt megüresedett helyek pótlása végett is szükség lehetett), de idővel a tanács maga választotta tagjait és a tagok közül kerültek ki a közigazgatási tisztséget viselők. Ezt látjuk az i.sz. 1. századtól Ostia esetében, de Aquincumban is találkozunk olyanokkal, akik a decurionatuson kívül más tisztséget nem vállaltak, illetve olyannal is, aki feltehetőleg ordobeli tagsága megszerzése után töltött csak be pozíciót.
Pannoniában csupán csekély és bizonytalan utalásokat találunk a választásokra, ám érdekesség, hogy az egykori Moesiaban található Troesmis (ma Románia) 2. század végére datált városi törvénye számol választásokkal, sőt választási csalással is! Úgy tűnik a választások (legalábbis egyes helyeken, és lehet, hogy elsősorban szimbolikus jelentőséggel) mégis továbbéltek.
Miért jó, ha valaki decurio?
A decuriok gyakorlatilag a város közügyeit illető összes kérdésbe beleszólhattak, együttesen irányították a várost. (Számuk a város méretével volt arányos. A birodalom nyugati felében a történészek a 100-at szokták átlagnak venni.) A decuriok előkelő státuszt élveztek, az amfiteátrumban őket illették meg a legjobb helyek, és a törvény általában kesztyűsebb kézzel bánt velük. Egy decuriot például nem lehetett megkínozni vagy a bányákba küldeni, illetve kivégzéssel is csak nagyon limitált esetekben lehetett büntetni.
A polgárvárosi amfiteátrum. Tanácstagok az első sorban.
A tagság azonban fizetéssel nem járt. Sőt! A leendő tisztségviselőknek és (a második századtól) minden új tanácstagnak jelentős, akár több ezer sestertiusra rúgó belépési díjat kellett fizetnie (summa honoraria) és elvárták a legtehetősebb polgároktól, hogy városukat új épületekkel, ajándékokkal, játékokkal lássák el. A decuriok feladata volt továbbá az adószedés lebonyolítása. Ha városuk nem fizette be teljesen a kiszabott adót, a hiányt a decuriok saját zsebből voltak kötelesek pótolni.
A legsikeresebb helyi főemberek gyakran feljebb tudtak lépni és birodalmi karriert befutni. Egyesek senatori rangig is vitték. Ezáltal viszont sokszor megszakadt a kötelék a város és legtehetősebb polgárai között, így a helyi ügyeket már a kevésbé gazdag elitnek kellett ellátnia. Erre ők már gyakran nem voltak képesek. Kései forrásainkban találkozunk a helyi kötelezettségek miatt tönkremenő városi vezetőkkel, illetve a feladatok alól kiskapukon keresztül kibújni próbálókkal (és az ő visszatoloncolásukat elrendelő császári hatalommal).
Honnan tudjuk mindezt?
Segítségünkre vannak ókori jogi kódexek, a politikát jól ismerő rómaiak elejtett megjegyzései, a városi tisztségviselők különféle feliratai, ám egyik legfőbb forrásunk a különböző városok alaptörvényei. A municipiumok és coloniak működését központilag adott törvények határozták meg. E passzusokban a városvezetéstől a rabszolgák felszabadításán és a peres ügyek lebonyolításán át a temetési rendelkezésekig számtalan helyi életet érintő szabályozást találunk. A törvényeket bronz táblákra vésték és a városközpontban nyilvános helyen kifüggesztették. Sajnos a megmaradt városi törvények száma limitált, de a remény az új adatokra mindig él. Az eddigi legépebb alaptörvényt, az ún. lex Irnitanat 1981-ben találták meg, 2002-ben került elő a már említett troesmisi töredék, és az idei év egyik szenzációja, hogy a Bécsi Múzeum raktárában egy fiatal kutató rábukkant Vindobona városi alaptörvényének apró (mindössze 41 karaktert tartalmazó) darabkájára!
És végezetül, de nem utolsó sorban: Marcus Antonius Victorinus!
M. Antonius Victorinus által állított oltárok a Mithras szentélyből
Aquincum városának egyik tehetős polgára volt a i.sz. 2. század vége és a 3. század első fele táján itt élő Marcus Antonius Victorinus. Nevével feliratokon találkozunk többek közt a polgárvárosban (itt állt háza és a vele egybeépített ún. Victorinus mithraeum) illetve Budaörsön is (ahol birtoka volt található). Ő is tagja volt a városi elitet magába foglaló ordo decurionumnak, sőt egyike volt a legsikeresebb helyi vezetőknek. Karrierje során aedilis, duumvir és pontifex is volt. Hogy ezek mit takarnak, a következő részben kiderül.
Quittner Zoltán
Az Aquincumi Múzeum blogjának korábbi bejegyzéseit ITT olvashatják.
