Az alábbiakban olvashatják a XXII. Aquincumi Költőverseny díjazottainak névsorát, illetve a nyertes és döntőbe jutott pályaműveket.
A XXII. Aquincumi Költőverseny díjazottai
Arany
Veres Tamás
Krisztus a kereszten
Sűrű éjszaka leple borítja a nappali tájat.
Trófeaként kiszögeltek. A domb tetején a keresztről
nézem az embereket. Nagy szomjamat oltani adnak
néhány csepp ecetes bort. Égi atyám keze hív már
vissza a mennyei földre, ahonnan Betlehem elnyűtt,
szűk istállójába születtem. A bal lator átkát
hallom. A jobb lator eljön a Mennybe velem, ha időnk jön.
Gúny szava száll a vidékre. Töviskoronám fejemen már
érzi a testem gyenge mivoltát. Indulok. Érzem,
hogy szabadul fel a lelkem, mint a madár, mely a fészkét
hagyva repül szabadon tova. Vége a létnek a Földön!
Látom a lándzsát bordáimba beszúrva, de nem fáj.
Boldogan érkezem újra a Mennybe. Ma ünnepet ülnek
fent a szeráfok, harsonaszótól hangos az Éden.
Munkám mustármagként fog szaporodni. Az ércnél
is maradandóbb művet emeltem. Csak szeretet kell!
Mert szeretettel gátjain átjut az ember. A holtak
útját én nem járom. A sírban a test helye lesz csak,
mert ma az emberiség bűnét megváltani jöttem.
Várjatok újra, meg újra! Közétek visszajövök még.
Ezüst
Németh András
Sor(s)leltár
Nagybátyánk hegedűvel szállt fel a messzire indult
szénkocsiforma vagonba, remélve, a hangszere tud majd
némi vigaszt cincogni fülekbe, a macskaegér kor
vérkandúrjaitól menekülni vagy elbujkálni se képes
tisztes öreg rokonoknak. Mást minek is vigyen el. Hol
köt ki a többi utassal, mit követelnek a germán
tisztek a Deutsch névben szentül megbízva keresztelt
nyelvzseni művésztől, tőle, magyartól, azt a mosolygó,
túl hamisan fuvolázó őreik elhazudozták,
elsunnyogták. Később, hallva az áriafűzért
visszaadó játékát egy Mozart operából,
elvették a nyirettyűjét, meghagyva a száját,
bár azt a mozdonyuk éles füttyei rendre lenyomták
megfulladni a csend tengermélyére. Az ének
ritka ajándék lett, dúdolni azért valahogy még
csak megpróbált. Azt gondolta, az angyali Schubert
nagybőgőseregének húrjai sem simogatnak
már úgy ujjakat, mint régen, szétnyűve enyésznek
némán. Fémszálak szimfóniaforte magányát
döbbenetig fokozó sikolyából az marad emlék,
mit réz, vas fonadékon túl majd szív tesz örökké
zengő, szférazenévé. Ezzel a lelkivilággal
fut be szerelvényük poklok szörnypoklainál még
szörnyűbb helyre, a rámpák mellett Birkenaut hall
harsányan kiabáló ördögtől, aki most jött
szent szavakat megvédeni testében, ha halált kell
minden pillanatában megzaboláznia, és vár,
vár a kegyetlenség hónapjaiban letepertként,
mígnem tiszta tanúemberré léphet elő, föld,
ég bíráira bízva magát. Túlélve a vészt, több,
mint létglória, ércidegeknél már maradandóbb.
Mert hazajött, bizonyítja a múltat. Vesz, de egy új hegedűt,
meg nekem elmondhat mindent, nyolcvan körül, oly büszkén.
(Most, háromnegyed évszázad múltán köszönöm, hogy
tudhatok erről, boldog elődöm. Véred a vérem.)
Bronz
Kis Pál István
Cogitationes
Alkonyom árnyait hinti körém a kerti napernyő,
álmos a pisla betű, s már kész lepihenni a gép is.
Nézem a képernyőt, hova épp bepötyögtem a verset,
jó hinnem, hogy a művem, e vélt ige, holnap is ott lesz.!.
Mert ha a testtel e kéz meg az arc belehull a sötétbe,
s elnyeri emberidőmtől lyuk-feketének a mélység,
ott lesz még ez a winchester, hova művemet írtam,
ércből vett vas, mint a papírnyomat, el sose bomlik!
Ennyi a hit, tudom én, hogy a sejtés nem bizonyosság,
szárnya a vágy, hogy a félve szorongót szállni tanítsa,
s mákonya végül a mennybe terelje a vággyal igyekvőt;
csakhogy a mámor elül, s majd megkeseríti a kétség:
Lesz-e köröm kikaparni a művem a pernyeiszapból,
s elme, ki tudja, miként kell visszakeresni a kódot?
Mert, ha a Földről mind odavész, aki érti a csínját,
úgy az a költött vers, csak puszta redője az ércnek…
Míg dobogással jelzi e vén szív percnyi időmet,
mérve az ismert múlttal véges a messzi jövő is.
Így, hogy látom, a művem végső sorsa se rejtély,
vérmes önámításom zsoldját borra cserélem.
Különdíjak:
Aquincumi Múzeum díja: Sztrányai Miklós (Az Aquincumi Múzeum alapításának 125. évfordulóján)
Pannon Művészet Alapítvány díja: Szoó Virág (Maradandó) és Bátki Zoltán (Mondd, hova tűntek…)
Írószövetség díja: Boda Miklós (Költőszerviz)
Új Írás díja: Jeney András (Ércek bár megavulnak…)
Nyugat + díja: Veres Tamás (Krisztus a kereszten)
Nagy Lajos Társaság (előzsűri) díja: Németh András (Sor(s)leltár)
Közönségdíj: Nagy Gábor Miklós (Írj új várost)
Az epigrammaíró verseny nyertese
Mechler Anna
Jelige: Szólásszabadság
Bronz-hajamon csörgősipka, bolond vagyok, persze!
Ámde az egyetlen, akinek még van kritizálni is mersze.
A nyertes és döntőbe jutott pályaműveket az alábbi linken olvashatják: