Emberi ujjban végződő mozsártörő
Római kor, 2-3. század
Lelőhely: Ismeretlen

Van ujj a Nap alatt.
Like!

Az ujjformájú mozsártörő (görögül: doidyx, latinul: pistillum) görög fejlesztés, de az ötletgazda nevét – fájdalom – nem őrizte meg az emlékezet. Még az is kérdés, hogy mely városállam szülöttje lehetett a fickó. Talán Korinthos hozta a világra, ahonnan a tárgytípus pillanatnyilag legkorábbi (Kr. e. 5. század végére–4. század eleje) példánya is ismert.

A hüvelykujjat (lényegesen ritkábban a másik négy ujj valamelyikét) formázó mozsártörők tömeges elterjedése Hellas földjén a Kr. e. 4. századra tehető. Rómában viszont csak kétszáz évvel később jött divatba. Az olykor anatómiailag zavarba ejtően pontos, már–már nagyszobrászati igényességgel megfogalmazott, ujjformájú mozsártörők a Kr. u. 5. századig töretlen népszerűségnek örvendtek. Aztán az 5. században, amikor úgyis oly sok minden átalakult, a műujjak is kikoptak a használatból. Persze, még ha tudnának, se panaszkodhatnának: nyolc évszázados karrier kevés használati cikknek adatik meg. És egyszer a legklasszabb dolgok is unalmassá válnak.

A mozsártörőket (típustól függetlenül) különböző alapanyagok összetörésére, megőrlésére és porítására találták ki. A mozsártörők túlnyomó többsége a hozzátartozó tállal (görögül: thyeia vagy igde, latinul: mortarium) a konyhai felszerelés részét képezte, vagyis élelmiszerek, fűszerek őrlésére szolgált. Ezzel szemben a kisebb méretű törőfejeket gyógynövények vagy kozmetikumok porítására használták. Ezekhez a finom anyagokhoz nem is tál, hanem vékony kőlap tartozott. Írott források és régészeti leletek is bizonyítják, hogy hébe–korba egészen meglepő anyagok előállítása is kerámia vagy kőmozsarakban történt. Tudunk például higanygyártásról, cementkészítésről, indusztriális léptékű festék–előállításról, sőt, Pheidias szobrász olympiai műhelyében jobb napokon még üvegszilánkot is porítottak. De miért volt éppen ujjformája, vetődhet fel a jogos kérdés? Nos, ezt nem lehet pontosan tudni. A korábbi mozsártörők gombaformájúak voltak, később pedig egy kisebb méretű kézisúlyzó alakját öltötték magukra. Ez utóbbiak egészen olyanok voltak, mint a nagymamáink „bűbájosan ántik” rézmozsarához tartozó mozsártörők. Aztán egy átlagosnak induló napon, talán egy korinthosi illetőségű doidyx-faragó kitalálta, hogy a kézisúlyozó kinézetű szerszám jobban kézre esik, és komolyabb erőt is lehet vele kifejteni, ha a nyelét tompaszögben megtöri. A behajlított hüvelykujjra emlékeztető formai hasonlóságtól aztán már könnyen eljuthatott a játékos elme az antropomorfizálás ötletéig.

Az ergonómikus mozsártörő annyira hétköznapi eszközzé vált, hogy még anekdotákat sem lehet mesélni róla, ami nagy ritkaságnak számít a görög–római világban. Talán csak az athéni Phókión története kívánkozik ide, de az is csak egészen érintőlegesen.

A Kr. e. 4. században élt remek szónokról, politikusról és hadvezérről feljegyezték – valószínűleg alaptalanul –, hogy alacsony sorból származott: atyja mozsártörők készítéséből élt. Ha mégis igaz a hír, apuka éppen az idő tájt faragta a doidyxöket nagy bőszen, amikor felbukkantak a legkorábbi ujjformájú példányok a piacon, igaz, jelen ismereteink szerint nem éppen Athénban. Az egyszerűen csak „Jó”-nak nevezett Phókión élete és munkássága egyetemi tananyag, annyit azért érdemes megjegyezni vele kapcsolatban, hogy Athénban ő tartotta a hadvezéri megbízatások abszolút rekordját: nem kevesebbszer, mint 45 alkalommal tölthette be a katonai parancsnok (stratégos) szerepét szülővárosa szolgálatában. Ha már létezett volna a Guinness Rekordok Könyve, joggal követelhetett volna benne helyet magának a dicső férfiú. Nagy politikai ellenlábasa, a kiváló Démosthenés, a philippica-műfaj feltalálója és gyárosa egyszer arra figyelmeztette Phókiónt, hogy vigyázzon, mert ha az athéniakra egyszer rájön a bolondóra, el fogják tenni láb alól. „Ha pedig megjön az eszük, akkor majd téged” – válaszolta Phókión. Végül a bolondóra ideje jött el. Az Athént féltő, s ezért makedónbarát politikát folytató Phókiónt és társait a demokrácia letéteményesei hazaárulás vádjával bíróság elé állították, és egy koncepciós per záróakkordjaként méregpohár általi halálra ítélték. Ez még rendben is lett volna, az athéni demokrácia működésének nem ez volt az első mélypontja, gondoljunk csak a nagyszerű Sókratés koncepciós perére. A kivégzés azonban – minden tragikuma ellenére – éles fordulattal kis görög abszurdba csapott át. Mire ugyanis a bürökpohár az utolsónak maradó Phókiónhoz érkezett, már alig kotyogott valamicske méreg az alján. Phókión ekkor zavartan a Hóhérhoz fordult:

– Elnézést, de a kollégák benyakalták az összes büröklevet – és félszegen a kivégzettek szanaszét heverő holttestére mutat, majd zavartan megdönti a poharat a Hóhér felé. Ő előrehajolva, látható feszélyezettséggel szemléli a majdnem üres poharat, majd behízelgő, amolyan Scherer Péteres hangon duruzsolva győzködni kezdi a Halálraítéltet:

– Legalább megpróbálhatná. Talán ennyi is megteszi a kellő hatást.

– Megőrült? A halálomról van szó! Ilyen horderejű kérdésekben nem bazírozhatok holmi „talánok”-ra.

A Hóhér ekkor igazi munkásöntudattal felcsattan, hogy neki meg nincs benne a szerződésében a napi kétszeri büröksajtolás, amúgy is szinte ingyen dolgozik, a munkaideje pedig lejárt (emiatt panaszt is tesz a szakszervezetnél), a halálba menők pedig igazán lehetnének annyira szolidárisak, hogy nem vedelik el egymás elől a mérget. Miután kifüstölögte magát, arcán ravasz mosoly terül szét, körülnéz, majd a Halálraítélthez hajolva, szája sarkából szűri a szót:

– Esetleg megoldhatnánk okosba’. Ha megspendírozna, mondjuk, 12 drachmát, kevernék egy egész pohárral, csak magának. Kipróbálhatnám a vadonatúj, hüvelykujjformájú mozsártörőmet, ha valami ujjra vágyik. Maga aztán a családi hátterével igazán értékelné az ilyesmit, nemde? – kacsingat rábeszélőleg, mire a Halálraítélt az egész világból kiábrándulva felkiált:

– Íme, az athéni demokrácia, ahol a halálraítéltnek még a saját kivégzéséért is jattolnia kell! Nem értem, miért fogja az utókor érdemein felül ajnározni ezt a rendszert… Fizetni pedig nem tudok, ma már nem számítottam kiadásokra – azzal kifordítja zsebeit, és némi szégyenkezéssel húzogatja a száját, amiért ennyire felkészületlenül érkezett a saját kivégzésére. A tömeg távolabb álló tagjai nem értik, mi zajlik, türelmüket vesztve fészkelődni kezdenek: „mi lesz már?”, „miért nem csinálják?” és hasonló tartalmú, türelmetlen felszólalások csattannak. A Hóhér látható zavarban lehajol az első sorban tülekedőkhöz:

– Elnézést kérek, nem tudna esetleg valaki kölcsönadni a Halálraítélt úrnak 12 drachmát? – mire minden szempár zavartan elfordul, a nyakak mélyen bezuhannak a vállak közé, lehelet megszegik. A Hóhér kétségbeesetten tördeli a kezét (még a hátsó sorokban is hallani a roppanásokat), zavartan pillantgat hol a publikumra, hol Phókiónra, aki ugyancsak rettenetes kínban van. Ember ilyen snasszot még nem élt! Ekkor valahol a sorok közül felcsattan egy derűs hang, amely felajánl Phókiónnak egy utolsó italmeghívást. A Halálraítélt szemrehányóan néz jótevőjére. Az inkasszáló Hóhér fülig érő szájjal kisajtolja a büröklevet, a Halálraítélt megissza, és ezzel véget ér a mindenki számára roppant kínos jelenet. Valahogy így meséli Plutarkhos.

A kivégzés finoman szólva sem ment gördülékenyen, de Phókión végül csak meghalt. Az ítélet értelmében még a teste sem nyugodhatott Attika földjében, ezért egy hasonló esetekre szakosodott vállalkozó átszállította a holttestet Megarába. (Phókión özvegye persze rövid úton visszalopatta.) Utóbb Phókiónt rehabilitálták, és a kollektív lelkiismeret–furdalással egyenesen arányos méretű síremléket állítottak neki Athénban. Bár az ilyesmi az ártatlanul kivégzetteket a legritkább esetben szokta vigasztalni.

Írta: Budai Balogh Tibor régész, főosztályvezető, Ókortörténeti Főosztály
Fotó: Szilágyi Nóra