Az óbudai Hajógyári-szigeten visszatemetve várja a bemutatást a római helytartók palota-együttese, mely mintegy 7 hektárnyi területet foglal magába. Az eddig megismert, feltárt romok nem csak egykori rendeltetésük, egyedi fekvésük, de a belső díszítések, falfestés és mozaikpadlók révén is kiemelkedő értéket képviselnek Budapest római örökségében. A helyszínről származó legfontosabb leleteket, és a falfestmények, mozaikok egy részét az Aquincumi Múzeum állandó kiállítása mutatja be.
Aquincum fejlődésének fontos állomását jelentette, hogy Kr.u. 106-ban, Pannonia tartomány kettéosztásával Pannonia Inferior helytartói székhelye lett. Szerencsés módon, erről a tényről, és a helytartók jelenlétéről nem csak írott forrásokból, és feliratos emlékek révén értesülünk, hanem régészetileg is ismert a helytartói palota épületkomplexuma. Ennek az épületegyüttesnek ma legalább öt építési periódusát ismerjük. A legkorábbi, már biztosan helytartói palotaként működő épület Hadrianus uralkodása idején épült, a legjelentősebb átalakítás pedig a 3. század elején (211-222) történt. További építkezések, és a palota használata egészen a 3. század végéig nyomon követhető, ekkor valószínűleg tervszerűen hagyják fel a helyszínt.
A palotakomplexum romjai a ma Hajógyári-szigetként ismert, két szigetből mesterségesen összekapcsolt területen, közelebbről az egykori Kis-szigeten fekszenek. Ezt a szigetet a katonavárostól (a mai Óbudától) csak egy keskeny Duna-ág választja el, a határfolyó túlpartja, a barbaricum felől viszont takarta a Nagy-sziget természetes vegetációja. Az egykori Duna-ág (ma Hajógyári-öböl) területén, ahova főhomlokzatával is fordul az együttes főépülete, minden bizonnyal saját kikötője is volt a mindenkori helytartónak.
A teljes lelőhelyből ma egy mintegy 10000 m2-es egység, a főépület ismert részletesebben. Ez egy központi udvart négy oldalról körülölelő épület. A keleti, főhomlokzati szárny, a korábbi elképzelésekkel ellentétben szintén földszintes lehetett. Itt találjuk a reprezentatív, illetve hivatali funkciók miatt nyilvános részét az épületnek, minden terem mozaikpadlós, és a teljes felület, bele értve a széles folyosókat is padlófűtéssel ellátott. Az északi szárnyon a helytartó magán fürdőjét találjuk. A déli szárny funkciója összetett, személyzeti lakrész, raktárak, de egy kisebb belső udvaron álló házi szentély is található itt. Ennek a szentélynek a felszereléséhez képezték azok a helytartók által állított oltárok, melyek segítségével a lelőhely rendeltetése azonosíthatóvá vált.
A nyugati szárnynak csak kis részét lehetett feltárni, de ahogy az udvar nyugati felének is gazdasági rendeltetése lehetett, ezt feltételezhetjük az épületszárnyról is. Az udvar nyugati felén többek közt nagyobb épített kemencéket találtak, s míg az udvar keleti felét lekövezték, díszítették, itt ennek nem találjuk nyomát. Az udvar keleti felén állt egy további szentély, mely valószínűleg a császárkultusz céljaira szolgált, egy további kisebb aedicula (szentélyfülke) rendeltetése ismeretlen. A keleti udvarrész tehát szintén részben közösségi, reprezentatív célokat töltött be.
