A jelenlegi Római Strandfürdő területén ma is működő gyógyvizű források táplálták a római kori Budapest egyik legnagyszerűbb ipari és technikai létesítményét a vízvezetéket.
Ez szolgáltatta a folyóvizet nemcsak a polgárváros, de egyes időszakokban a legiotábor és a katonaváros lakóinak is.
A vízvezeték rendszer kiindulópontja egy, a nympháknak szentelt liget volt, ahol a felszínre törő források (eddig 14 forrást ismerünk) fölé cölöpökön álló kútházakat emeltek a 2. század elején. A forrásvizet terrakotta edényekben fogták fel és kivezető csatornákon keresztül medencékbe juttatták. A területről származó oltárkövek tanúskodnak a vizet fakasztó, gyógyító és oltalmazó istenségeknek bemutatott áldozatokról.
A forrásokból összegyűjtött vizet boltívekkel összekötött, pilléreken nyugvó föld feletti vízvezető rendszerbe nyomták, ahol a rendszer enyhe lejtése biztosította a folyamatos áramlást. A vízvezeték déli irányban a polgárváros északi kapuja mellett lépett a városba, s a városon belüli több mint 200 méteres szakasz után a déli városfalat átlépve vezetett tovább a katonaváros irányába.
A mintegy 5 km hosszú aquaeductus kb. 1-2 fokos lejtéssel szállította a vizet. A vízvétel a különböző szakaszokon a vízvezeték mellé épült elosztó és tárolótartályokból történhetett.
A vízvezeték működtetése szervezett hátteret igényelt, ezért a római uralom felbomlásával együtt, a 4. század végétől a vízvezeték rendszeres működése megszűnt. Középkori forrásokban, oklevelekben még említik, metszeteken ábrázolják. A pillérek maradványai az Aquincumi Múzeumtól északra lévő parkban láthatók, az aquaeductus helyreállított szakasza a Szentendrei út K-i felén Aquincum és Kaszásdűlő között tekinthető meg.
