csontból készített játékkockák
római kor, 2–3. század
Lelőhely: III. ker., Aquincum
A kocka el van veszve…
Az elátkozott játékszer
A görögök szerint a játékkockát és a kockajátékot az elmés–nemes Palamédés találta fel, hogy a trójai háború (Kr. e. 12. század) harci cselekményei közé eső, unalmas órákat baráti társaságban, hasznos tartalommal tölthesse ki. Állítólag az általa feltalált dobókockát Korinthosban utóbb fel is ajánlotta a Szerencse istenasszonyának. (Mi azért ennek a híresztelésnek ne üljünk fel, Palamédés ugyanis köztudomásúlag Trója alatt lelte halálát, miután a „gyűlöletes” Odysseus vegytiszta bosszúvágyból a történelem első ismert koncepciós perét akasztotta a nyakába. Halálra kövezték, sosem tért vissza Görögországba.) Ami pedig magát a dobókockát illeti, nos, a játékszer a Közel–Keleten már a Kr. e. 3. évezredben is használatban volt, úgyhogy legalábbis kételkednünk kell Palamédés találmányának eredetiségében. De ha már a görögöknél tartunk, a későbbi fejlemények fényében fontos leszögezni, hogy ebben a kultúrában az arisztokrácia némely fiatal és szertelen tagjának pazarló játékszenvedélye kiérdemelt ugyan egy–két elmarasztaló kommentet, a társadalom egésze azonban ettől még nem érezte úgy, hogy a játékasztalon az elit morálja forogna kockán, és különösen nem ítélkezett a kockajátékosok felett.
Rómában egészen más volt a helyzet. A társadalom egyszerre helytelenítette és imádta a szerencsejátékot. Mindaz, ami ma a játékfüggőség, szenvedélybetegség, mentálhigiéniás probléma fogalomkörébe tartozik, viszonylag gyorsan kiprovokálta a pénzben játszott kockavetés törvényi tilalmazását (a decemberi Saturnalia-hét kivételével, amikor úgyis feje tetejére állt a világ). A moralisták úgy tartották, hogy a játékszenvedély veszélyesen elvonja az embereket a munkától és kötelezettségeik teljesítésétől. Az alsókasztbeliek játékába bevont, művelt felsőosztálybeliek pedig még örülhetnek, ha csupán szabadidejüket herdálják el – amelyet inkább önművelésre kellene fordítaniuk –, és nem teljes vagyonukat, amelyet ennyi erővel akár valami nemesebb célra: elesettek gyámolítására vagy az egész közösség javára is fel lehetne ajánlani. A közeg pedig egyenesen lehangoló, mert a játszmák korántsem disztingvált különtermekben folynak, hanem züllött vendéglátóipari egységek szurtos helyiségeiben, szesztartalmú italok, színészek, piti szélhámosok, strigók, markecerek és legfőképpen könnyűvérű cafkák társaságában, egyszóval a legnagyobb erkölcsi fertőben. De ami a legrosszabb: egy–egy előkelő család játékfüggő sarja felhalmozódó adósságai révén jogi és politikai korrupció alanyává is válhat, ami már állambiztonsági problémákat is felvet. Ennek pedig gátat kell vetni. De mit lehet tenni, ha szinte a társadalom egészét áthatja ez az önpusztító szenvedély? Nem sokat. Feljelentés esetén vizsgálat indult, és ha a tényállás igazolást nyert, jogi útra terelődött az ügy, de a hatóságok hivatalból nem üldözték a kockázókat. Ahogy egyébként más esetekben sem, ha letörhetetlennek vagy megváltoztathatatlannak ítélt szokással szembesültek, mint amilyen a súlyhamisítás vagy az utcai piszkítás volt, és lehetne még sorolni. Elég egy pillantást vetni az alant következő névsorra, és tüstént érthetővé válik, hogy mint mindig, a kockajáték kapcsán is fejétől bűzlött a hal.
Az ártatlannak tűnő aleator („kockajátékos”) szó rövidúton becsületsértéssé vált, mert magába sűrített mindent, ami egy erkölcsi nullát csak jellemezhet: lop, csal, hazudik, és minden egyéb aljasságra is képes. Ilyen aleator volt a betegesen játékfüggő Licinius Lenticula, akit el is ítéltek kockázás miatt. Játszótársa, a régi szenátori családból származó M. Antonius (az Antonius és Kleopátra formáció férfitagja) politikai hatalmával visszaélve megsemmisítette a Lenticulát sújtó bírói ítéletet, amiért cserébe – Cicero szerint – játékadósságai elengedését kérte. M. Antonius szövetségese, majd esküdt ellensége, Octavianus, a későbbi Augustus sem volt sokkal különb. A római történetírás két bűnt vet a birodalom- és dinasztiaalapító princeps szemére: fiatal lányok megrontása mellett a kocka iránti szenvedélyét. Ma nem tennénk még csak közelítő egyenlőségjelet sem a két bizarr hajlam közé, de fontos leszögezni, hogy a rómaiak sem a liliomtiprást bagatellizálták a szerencsejáték szintjére, hanem a kockázást említették egy napon az előbbivel.
A császárok később is élen jártak a rossz példával. Az őrült Caligula állítólag még imádott nővére temetésén sem vett részt, mérhetetlen gyászát inkább albai villájába visszahúzódva kocka- és táblás játékokba fojtotta. Róla egyébként feljegyezték, hogy csalt játék közben, és kockán nyert bevételeiből tömködte kincsesládáit, vagy ha úgy tetszik: az állami költségvetésen tátongó lyukakat. Persze, senki sem mert még csak erre való utalást sem tenni egy olyan császár előtt, aki arra vágyott, bár egyetlen nyaka volna a népnek. Utódja, Claudius császár gyaloghintójába lengéscsillapítókkal ellátott táblát szereltetett, hogy utazás közben is tudjon játszani, és a jármű mozgása ne befolyásolja a kockák pergését. Az antikvárius érdeklődésű császár – literátus ember lévén – még egy felbecsülhetetlen értékű, kultúrtörténeti munkát is összeállított a kockajáték művészetéről, de még annyi betű sem maradt fenn belőle, amennyit Claudius kiötlött a latin ábécé gazdagítására. Vitellius betegesen vonzódott a tavernák és játéktermek világához, Domitianus kockázást reggelizett, Lucius Verus „második Antonius”-ként függött a játékszertől, Commodus pedig Monte Carlót csinált a császári palotából – legalábbis egy 19. századi kutató szerint. Monte Carlóról beszélni azért erős túlzás, bár a szívélyes Commodus egyéb bokros teendői – egzotikus állatok lemészárlása vagy retiariusok üldözése a Colosseumban, halállisták összeállítása és frissítése – mellett bizonyára elegendő időt szánt a kockajátékra is.
A világtörténelem leghíresebb kockavetése azonban kétségkívül C. Iulius Caesaré. Amikor Kr. e. 49. január 10-én átlépte a korabeli Italia északkeleti határát képező Rubico folyót, hogy hadai élén Rómába vonuljon, és – borítékolható polgárháború árán – magához ragadja a politikai hatalmat, állítólag ily szók szökkentek ki foga kerítésén (a vígjátékíró Menandros nyomán és eredeti görög nyelven): „Vessük el a kockát!” Amivel azt akarta mondani, hogy a nagy horderejű döntés megszületett, az akciót folyamatba kell helyezni, hogy megállítani vagy – ne adj’, Isten! – visszafordítani már ne lehessen. A kocka majd kipörget egy számot, amelyből mindenki megtudja, hogy jövője mennyit ér.
Innentől viszont adjuk át a meseszövést Pierre Grimaninak a párizsi Broca utcából:
„Aztán, amikor megérkezett Rómába, azt mondta a római szenátoroknak:
– Én, Julius Caesar meghódítottam Galliát. Itt van ez a könyv, ebben részletesen leírtam hőstetteimet. És most császárrá fogtok kikiáltani.
– Ó, csakugyan azt képzeled ? – kérdezték a rómaiak.
– Ha nem egyeztek bele – válaszolt nekik Julius Caesar –, akkor ellenetek fordítom a hadseregemet!
– Ó ! Hát így már egészen másként fest a helyzet ! – mondták a rómaiak.
És császárrá választották.”
Egy ókortörténeti konferencián a fenti idézet egyetlen szava sem állná meg a helyét, de itt és most csak annyi a lényeg, hogy a polgárháborúk korának szóban forgó szakaszát C. Iulius Caesar nyerte meg. Ami viszont a játékkockával kapcsolatos szállóigét illeti, nos, az valószínűleg sosem hagyta el a száját. Az ominózus mondat lejegyzői közül a legidősebb, Plutarkhos is vagy száz évvel született történetünk után, így hiteles fültanúnak nevezni kissé túlzás volna. Másrészt viszont, arról sem szabad megfeledkezni, hogy Plutarkhos élete egy időszakában a delphoi jósda Apolló-papjaként dolgozott, s ebbéli minőségében talán mélyebben belelátott az emberiség lapjaiba, mint az egyszerű halandók túlnyomó többsége. Ki tudja? Még akár igaza is lehetett…
A játékkocka pedig pergett tovább rendületlenül, évszázadokon át. Ammianus Marcellinus, aki a 4. századi Rómában járva elhűlt azon, milyen agresszivitással és lármával kockázik a köznép, a hétköznapi megszállottságban és közösségi őrületben vélte felismerni a régi főváros hanyatlásának okát. Ilyen lakossággal nem is történhetett másképp. A démonizált játékszer pedig túlélte a Nyugat-Római Birodalmat, majd a Kelet-Rómait is, miközben a nagyméretű és gyakran aszimmetrikus római játékszer fokozatosan átadta helyét a mind szabályosabbá váló, kocka formájú kockáknak. De hiába a külcsín fejlődése. A 14. század második felétől divatba jövő kártya apránként átvette a kockajátékok helyét, és vele együtt a dobókockákhoz kapcsolódó összes előítéletet, minden stigmát, míg végül az Ördög Bibliája elnevezést is kiérdemelte. Ezzel párhuzamosan – egészen természetes módon – a becsületsértéssel felérő „kockajátékos” kifejezés minden negatív vonatkozása is átháramlott a „kártyás” jelzőre. Aztán a kártya mellett megjelent a lottó, a lóverseny, a kaszinó, majd elérkezett a játékautomaták kora, és ma már online is tönkre lehet menni, vagy legalábbis nehezen gyógyuló mentálhigiéniás sérüléseket szerezni. A kockadobás ugyan megmaradt a kaszinók repertoárján, de fénykorától ma már fényévekre esik.
Írta: Budai Balogh Tibor régész, főosztályvezető, Ókortörténeti Főosztály
Fotó: Szilágyi Nóra
