Temetési szertartáshoz összehajtogatott,
máglyán megégett kelta vaskard.
Késővaskor, La Tène C1 időszak,
Kr. e. 3. század második fele.
LelőhelyCsepel-Északi szigetcsúcs
(Központi Szennyvíztisztító) 369. sz. sír

Temetési szertartáshoz összehajtogatott, máglyán megégett kelta vaskard

A görögök vallásos hite szerint a temetetlen halottak lelke nem juthatott be az alvilágba, hanem a Styx folyó partján kellett kóborolnia, amíg el nem temették. Hitük szerint az istenek is megbüntetik azt, aki nem gondoskodik hozzátartozójának eltemetéséről és nem tartja tiszteletben az elhunytak sírját.

A halál az általános emberi felfogás szerint az embert csak az élőkkel való közösségből veszi ki, de lelke tovább él, s épp úgy tagja marad a családnak, a városnak, a nemzetnek, mint életében. Ezért az élők gondoskodtak arról, hogy a halottnak legyen lakóhelye, hogy földi maradványait illő módon őrizzék meg.

Bár a kelták hitvilágáról kevés írásos emlék maradt ránk, vélhetőleg hasonló gondolatok vezérelhették a Csepel-szigeten egykor élt keltákat, amikor egy elhunyt családtag vagy egy harcos sírját megásták.
A Kr. e. 3. század közepétől kezdve a kelták körében a hamvasztásos temetkezések váltak elsődlegessé. A harcosokat fegyvereikkel együtt helyezték a máglyára. Hamvaikat és viseletük maradványait külön-külön összegyűjtve helyezték a többnyire vaskos gerendákból ácsolt, sírkamraszerűen kialakított sírjaikba. Útravalóul ételt, italt (főleg bort és sört) is mellékeltek az elhunytnak.

A kelta kultúrkörben gyakori szokás volt, hogy az elhunyt fegyvereit összehajtva vagy elgörbítve helyezték a sírba. Hitük szerint ezek a megbecsült tárgyak a túlvilágon ismét használhatóvá válnak majd. Ez a gyakorlat a csepeli kelta temető hamvasztásos sírjainál is megfigyelhető volt. A máglyák elhamvadása után a kardokat, a lándzsákat, a pajzs, a kardlánc és az elhunyt egyéb felszerelési tárgyainak (kések, ruhakapcsoló tűk és fenőkő) maradványait többnyire a hamvaktól és a halotti áldozatoktól elkülönítve, egybegyűjtve helyezték a sírokba. Az évek során ezek a megégett fémtárgyak rendszerint egy „megkövesedett” csomóvá korrodálódtak, amelyet csak restaurátoraink heroikus küzdelmével sikerült szétválasztani és megőrizni az utókor számára.
A csepeli kardot hüvelyével együtt helyezték a sírba azonban a hamvasztás közbeni sérülései nyomán díszes koptatója és markolata letörött és elveszett. A nagy fokú korrodálódás folytán nem lehetett megállapítani hogy díszített volt-e a hüvely, azonban a jellegzetes hüvelytorok és a széles, vaskos, trapéz átmetszetű (a kovácsoláskor legalább egyszer összehajtott) penge alapján joggal sorolhatjuk a Kr. e. 3. század jellegzetes kardjai közé.

A fegyverek, főleg a kardok, mint a hatalom, az „erő” és a gazdagság jelképei mindig is nagy fontosságúak voltak a térben és időben eltérő kultúrák körében. Rendszerint díszes hüvelyekben tartották, néha a pengéket is vésetekkel díszítették. Gyakran külön személynek tekintették, sőt néha el is nevezték őket. Gondoljunk csak a legendás Roland lovag Durandaljára, Artúr király Excaliburjára, Nagy Károly Joyeusára vagy éppen a több, mint 2000 éves Goujianra, amely a mondák szerint a kínai Yue király tulajdona volt. Bár nevét nem ismerjük, Attila hun király kardja is legendává vált az idők során. Ami közös bennük, hogy többnyire mitikus körülmények között kerültek tulajdonosaikhoz, és nyilvánvaló volt, hogy más nem érinthette, használhatta azokat.

A fegyverek szándékos tönkretétele szigorú rituálé része lehetett, így azt már senki más nem használhatja többé, a fegyver gazdájával együtt hal, és közösen léphetnek be a túlvilágba.

Írta: Horváth M. Attila régész, Ős- és Népvándorlás kori Főosztály
Fotó: Szilágyi Nóra