Tűzikutya
Késő bronzkor, Kr.e. 1050-900 k.
Lelőhely: III. ker., Békásmegyer

Egyik kutya, másik eb, de melyik az eleje?

A régészeti terminológia útvesztőjébe kalauzoljuk a kedves Olvasót, amikor e rejtélyes őskori tárgy funkciójának megfejtésére vállalkozunk. Ennek egyik egyszerű és praktikus oka, hogy az itt bemutatott, és a hozzá hasonló – sok esetben töredékesen, másodlagosan, hulladékgödrök betöltéséből, házak padlójáról, esetleg temetkezési mellékletként előkerülő – leletek közül még egyet sem tudtunk eredeti használatával szoros összefüggésben megfigyelni. Tovább nehezíti dolgunkat az a jól látható tény is, hogy e tárgy formai- és díszítőelemei távolról sem hétköznapi szerepére utalnak. A régészek – jobb híján – elsősorban a külső megjelenés, a recens néprajzi anyagban fellelhető esetleges párhuzamok és nem utolsó sorban a tárgyak alapos vizsgálata (felületi használati nyomok, anyagvizsgálatok) során juthatnak közelebb a probléma megoldásához. Ezzel együtt e lelettípus egykori rendeltetésére vonatkozóan jelenleg csak találgatásokba bocsátkozhatunk, amely a névadás változatosságában is jól leszűrhető.

Leggyakrabban a sokkal inkább népszerű, mintsem valós funkcióját leíró tűzikutya szóval illetik, mely elnevezést a néprajzi példákból nagy számban ismert, formailag igen hasonló, ám elsősorban kovácsoltvasból kialakított tárgyakra használatos. A tűzhelyek égésterébe helyezett fahasábok dúcolására szolgáló, ezáltal a tűz táplálását elősegítő tűzikutya régészeti „analógiái” azonban méretüknél, anyaguknál fogva erre a célra nem alkalmasak.

Emellett, külső megjelenése alapján már a kezdetektől a tárgytípus kultikus szerepének kihangsúlyozása került előtérbe. Ennek megfelelően, elsősorban a későbbi változataira jellemző ívelt hátvonala alapján gyakran holdidolnak nevezik, ugyanakkor egyre gyakoribb a kisebb és méretesebb késői példányainak agyag oltárként való értelmezése is.

Tény mindenesetre, hogy e formáját és díszítését tekintve változatos tárgytípus divatja a Dunántúl és az Alpokalja területének késő bronzkori-kora vaskori időszakában kimutatható, több mint 500 éven keresztül létező rituálé látványos tárgyi lenyomata.

A képen látható, Nagy László által 1960-ban, a békásmegyeri Vízművek területén feltárt késő bronzkori település egyik hulladékgödréből előkerült példány a három vaskos lábon álló, síkozott felületű, két felső végén állatfejben végződő típusba tartozik.

Szilas Gábor régész, főosztályvezető, Ős- és Népvándorlás kori Főosztály
Fotó: Szilágyi Nóra