Bronzmécses
római kor, Kr.u. 3. század
Lelőhely: III. ker., Aquincum

Páváskodunk, páváskodunk?

A római kor kedvelt és legelterjedtebb világítóeszköze az olajjal „működő” mécses volt, amelyek milliószámra, szinte futószalagon készültek a Birodalom minden szegletében. A zömében agyagból, öntőmintából préselt darabok egyszerű, vagy különféle reliefes díszítéssel ellátott példányai, illetve ezek töredéke minden római település ásatásán gyakran bukkannak fel, sőt – mivel a rómaiak hitvilága szerint az alvilágba vezető úton is sötét volt – temetkezések mellékleteiként is sűrűn előfordulnak.

A helyben is gyártott „tucatmécsesek” mellett azonban más, egyedi – például állatokat, emberfejet stb., ábrázoló- darabok is előfordulnak, amelyek jelentős részben más provinciából érkeztek, jellemzően kereskedelmi úton (importként), vagy személyes tárgyként „utaztak” tulajdonosukkal (pl. katonákkal és családjaikkal) egyik provinciából a másikba.

Feltehetően ilyen „szuvenír” lehetett az a pávát ábrázoló, kisméretű, bronzból készült mécses is, amely az aquincumi polgárváros észak-keleti, ún. ipari-kereskedelmi negyedének egyik lakóházából került elő. Az alig több, mint 7 cm magas mécses üreges öntési eljárással készült, sok helyütt sajnos már kipotyogott apró kék és vörös színű emailberakásokkal a begyén, a szemeknél és a taréjon. A farokrész is letört, ám az apró lyukak arra utalnak, hogy akár utólag beszúrkálható fém „tollakkal” is díszíthették a madarat. A Kr.u. 3. század első felére – közepére keltezhető tárgyhoz nagyon hasonlóakat ismerünk a mai Svájc területéről (Augusta Raurica), Nagy – Britanniából, a Rajna vidékéről, sőt Marokkóból (Bansa) de a szintén pannoniai Solva (Esztergom) és Brigetio (Komárom – Szőny) városokból is. Készítési helyüket a Rajna vidékére tehetjük.

Mécsesünk működési elvének vizsgálatához első lépésként aprólékosan megvizsgáltuk a tárgyat: apró kamerát vezetve az üreges testbe például kiderült, hogy ott apró textilszálak vannak, amelyek a kanóchoz tartozhattak, illetve látható módon hő hatására olvadt ki több helyen a díszítő emailberakás. Alul, a madár talpán található vasmaradványok pedig arra utalnak, hogy a mécses eredetileg fel volt erősítve valamire – analógiák alapján bútorra, vagy vékony állványra rögzíthették.

A következőkben viaszveszejtéses eljárással pontos másolatot készítettünk a tárgyról, majd meggyújtottuk a mécsest: e szerint a madár begyénél lehetett beönteni az olajat, az üreges testben pedig szépen elfért a kanóc, amelyet a farokrésznél lehetett meggyújtani. A kísérlet azt mutatta, hogy viszonylag erős fényt adott a mécses és meglehetősen sokáig égett egy feltöltéssel: 2 cm3-nyi olajjal akár 20 percig is folyamatosan világított a kis pávánk!

Az aquincumi lelet tehát nem csak dekoratív lakberendezési tárgy volt az ókorban, hanem – ahogy kísérleti régészeti eljárásunk is bizonyította – hatékonyan működő fényforrás is!

Írta: Dr. Láng Orsolya régész, A BTM Aquincumi Múzeum igazgatója
Fotó: Szilágyi Nóra