Terrakotta párkánycserép
Medusa-fej ábrázolással
római kor, 2–3. század
Lelőhely: III. ker., Aquincum

Akinek a pillantása ölt.
És akiké nem.

A Gorgó-nővérek, Sthennó, Euryalé és Medusa végtelenül messze, az Ókeanoson is túl, a csengő hangú Hesperisek kertjének közelében éltek, ott, ahol az Éjszaka birodalma kezdődik. Még mitológiai mércével mérve sem számítottak megnyerő társaságnak, külsőre is távol estek a szépségversenyek és kifutók világától. A kancatestek hátán verdeső aranyszárny még hagyján lett volna, viszont érckezeiket, az arcukat eltorzító vadkanagyarakat, valamint a hajukban és derekukon tekergőző kígyókat a legnagyobb jóindulattal sem lehetett csábos vonásnak nevezni. Amellett, hogy külsőre egyikük sem volt éppen matyóhímzés, ijesztő hangon üvöltöztek (pláne az erős orgánumú Sthennó), pillantásuk pedig kővé dermesztette a vakmerőket, akik meggondolatlanul a szemükbe néztek. A nagy ló testméret, a rendezetlen frizura, a bájtalan arcberendezés és a kellemetlen hangfekvés leginkább az XL Sisters két frontemberéhez tette őket hasonlóvá, annyi különbséggel, hogy a Gorgók hárman voltak és tényleg sziszterek. Ketten közülük el nem enyészők és örök fiatalok, Medusa ellenben halandó. A görög mitológiában pedig az efféle esendőség nem szokott vidor kilátásokkal kecsegtetni egy szörnyszülött számára.

Történt is egy napon, hogy a hős Perseus életkörülményei szükségessé tették Medusa fejének megszerzését. (Ilyesmi előfordult a régi görög világban.) Emberfeletti, sőt hérósfeletti vállalkozás volt ez, már csak a földrajzi távolságot figyelembe véve is. Nem csoda, hogy a Medusa-gyilkosságban Perseus mellett több istenség is exponálta magát. Athéné és három forrásnimfa esetében a bűnrészesség teljesen nyilvánvaló, de a gyanú halovány árnyéka Hermésre és Héphaistosra is rávetült. Persze, mindenki megúszta a végén, végül is csak egy eléggé mísz szörnyetegről volt szó. Így hát mindegy is, hogyan s miként zajlottak az események, elég az hozzá, hogy az isteni ravaszsággal kellőképpen felvértezett Perseus lenyisszantotta Medusa fejét. A kancatestű Gorgó-lány éppen terhes volt, ezért amikor Perseus elválasztotta fejét a törzsétől, méhéből a nyakcsonkon keresztül – nem kevés vér kíséretében – napvilágra fröccsent Khrysaór, az aranykardú hős és Pégasos, a szárnyas paripa. A történet egyik változata szerint Perseus éppen a szárnyas lovon menekült el a két őrjöngő Gorgó-nővér bosszúja elől. Szerencsés megmenekülését követőn Perseus az új csodafegyverrel minden ellenségét kővé változtatta (köztük Medusa anyját is), sőt, még nőt is szerzett általa. Miután kitombolta magát, pártfogójának, Athénének ajándékozta a Gorgó-főt – vagy ahogyan saját nyelvükön nevezték: a gorgoneiont – tegyen vele, amit akar. Athéné bajelhárító eszközként legendás kecskebőrére (görögül: aigis, latinul: aegis, magyarul: égisz) erősítve viselte, amellyel olykor a pajzsát vonta be, máskor a felsőtestén viselte mellvértként, közepén a borzasztó szörnyfejjel. Az is előfordult, hogy ugyanazt a kecskebőrt csak huszárosan panyókára vetette, de a gorgoneion ilyenkor sem hiányozhatott róla. Az aigis–gorgoneion kombináció Athéné védjegyévé vált, nem véletlenül tisztelték Gorgópis (’Gorgóarcot hordozó’) néven is.

Athéné példáját követve a rómaiak is előszeretettel használták a Gorgó-főt bajelhárító szimbólumként, leginkább védőfegyverek felületén. A civil életben leggyakrabban háztetők párkányán bukkantak fel az ártó szándék (tolvajlás, piszkítás s a többi) távoltartására. Fontos azonban megjegyezni, hogy mire az eredeti, rettenetes Gorgó-fő a római tömegtermelés modelljévé vált, jelentős fiziognómiai átalakuláson ment keresztül, ami semmi esetre sem vált a javára. Vadkanagyarai lekoptak, a hajában tekergőző kígyók elfonnyadtak, a lányarc pedig az esetek többségében egy stréberfrizurás, túlsúlyos óvodásfiú fizimiskájának adta át a helyét. A halálosnak szánt pillantás is inkább durcás, semmint rémisztő. Az egész arc egy meggyötört középső csoportost idéz, akit nemcsak elgyepáltak a nagyfiúk, de még a Donald-rágóját is elvették. Talán ez az előnytelen metamorfózis okolható azért, hogy a történeti korokból egyetlen kővé dermesztéses eset sem ismert. A Gorgó-epigonok nyilvánvaló módon nem rendelkeztek már az eredeti gorgoneion csodás képességével. A rómaiak azért mégis kedvelték őket. Valahogy úgy lehettek velük, mint mi az olasz cipővel, amely köztudomásúlag nem vízálló, nem bélelt és foltot hagy a zoknin: egyszóval nem működik. Viszont állati jól néz ki. Akárcsak a rómaiak szemszögéből a gorgoneion.

Írta: Budai Balogh Tibor régész, főosztályvezető, Ókortörténeti Főosztály
Fotó: Szilágyi Nóra