Róma és a görög sport bizarr liezonja
Nero: dalnok és bajnok

Egy valamirevaló római polgár szemében a görög atlétika a legionáriusok katonai kiképzéséhez képest hajítófát sem ért. A tógás nép fiai nem is vitték túlzásba az atletizálást, nagy nyilvánosság előtt zajló, csoportos meztelenkedés keretében pedig különösen nem. Persze, már a bús, antik időkben is akadtak polgárpukkasztó, kozmopolita fiatalok, akik nem átallottak gátlástalanul pőrére vetkőzni a gyakorlópályán, és a görög sportolók mintájára olajjal kenegetni magukat (meg persze egymást), de kaptak is érte hideget–meleget a konzervatív entellektüelektől. Utóbbiak szerint ugyanis a kollektív pucérkodás keretében űzött sporttevékenység meglehetősen egyenes utat kövez ki a pederasztiához és a lelki degenerációhoz. Már a könnyűatlétikai versenyszámok is átbillentek a tűréshatáron, az egymáshoz dörzsölődős, összetapadós, markolászós–fogdosós birkózásra vagy pankrationra pedig alig akadtak szavak. Azt viszont még a legvaskalaposabb erkölcscsősznek is el kellett ismernie, hogy a görög sport végső soron mégiscsak az egészséget és testi szépséget szolgálja, ezért, ha valaki otthoni magányában – sóvár szemektől elzárva – vérbeli amatőrként (ne adj’ Isten: ruhában) végzi a gyakorlatokat, az tulajdonképpen nem követ el hibát. Érthető, ha e sajátos, távolságtartó attitűd a rómaiakat a görög sportrendezvényeknek inkább lelkes szemlélőjévé, semmint résztvevőjévé tette. Mert az kétségtelenül igaz, hogy az atlétika amellett, hogy jó alkalmat nyújt a sportfogadásra, igazi szurkolói élményt is képes biztosítani. Különösen igaz ez a küzdősportokra – amelyek a kezdeti, obligát idegenkedést követően – még hamisítatlan római környezetben is vetekedtek a fegyveres összecsapások népszerűségével. Főként az ökölvívásra igaz ez a megállapítás, amely brutalitásban felvette a versenyt a gladiátorviadalokkal, továbbfejlesztett római változata, az „éles kesztyűs” boksz pedig minden képzeletet felülmúlóan kegyetlenné vált. Egyszóval, az atlétikai rendezvények kiszolgáltak mindenféle speciális ízlést, még a rómaiak anyatejjel magukba szívott vérszomját is.

Az atlétikai versenyek iránti érdeklődés Itáliában is több ünnepi játék megalapításához vezetett a kora császárkorban. Közülük a két leghíresebb a neapolisi Sebasta és a rómavárosi Capitolia. Előbbi megalapítását Kr. u. 2-ben a római szenátus kezdeményezte a neapolisi (nápolyi) városvezetéssel egyetértésben Augustus (Kr. e. 27–Kr. u. 14) tiszteletére, míg a capitoliumi játékokat Domitianus császár (81–96) alapította Iuppiter Capitolinus nagyobb dicsőségére a 86. évben. A Sebasta az olympiai játékokkal azonos rangra emelkedett, úgynevezett isolympiai rendezvénnyé vált, és a Capitolia is megkapta a pánhellén státuszt. De hiába a játékok népszerűsége, a római polgárok mindvégig megmaradtak kívülállónak. Irodalmi adatok szórványosan beszámolnak ugyan egy–két római különcről, akik megpróbálkoztak a versenyzéssel, de kiemelkedő eredményt nem értek el. E ritka kivételek közé tartozott M. Palfurius Sura, egy consularis fia, maga is tagja a szenátusnak, aki Nero császár ünnepi játékain birokra kelt egy spártai birkózónővel (így!). A mérkőzés eredményét – fájdalom – nem őrizte meg az emlékezet, Surát mindenesetre Vespasianus császár utóbb kizárta a szenátusból. (A becsületcsökkent szenátor, egy személyben levitézlett birkózó ezt követően ügyvédi és költői pályára lépett, s a későbbiekben első helyezést ért el valamelyik Capitolián latin szónoklatban; ahhoz azért nem volt elég ügyes, hogy a szenátusba is visszaszónokolja magát, pedig még a nép is szót emelt érte Domitianus császárnál.) A professzionális küzdés a külhoniakra vagy az alsóbb néposztályok tagjaira hárult, akik jobbára ugyancsak idegen földről származtak. Az Itáliában vagy a birodalom nyugati felében születettek teljességgel hiányoznak a győzelmi listákról (leszámítva egy rejtélyes, Gaius nevű rómait, aki állítólag Kr. e. 72-ben, a 177. olympiai játékokon megnyerte a hosszútávfutást, csakhogy ugyanakkor és ugyanebben a számban a sikyóni Hypsiklés is győzött, ami gyanússá teszi az egész ügyet), és a bajnokok öntömjénező feliratai is kizárólag keleti sportolóktól származnak. Ha a római történelem lapjain mégis felbukkan olykor egy–egy kósza, professzionális atléta, biztosra vehető, hogy vagy keleti származású, vagy valami nagy disznóság őrizte meg nevét az utókor számára. Esetleg mindkettő egyszerre igaz. Ez utóbbi kombinációra kiváló példa Narcissus, Commodus császár gyilkosa, de róla majd máskor essék szó.

Az atlétikai versenyszámok mellett elég korán, már Kr. e. 680-ban, a 25. olympiai játékokon debütált a négyesfogatok versenye, amelynek népszerűsége több sportági szakág megalakulását is magával hozta. A lovak négyesfogata mellett először a kettes fogatok, majd a csikók négyes- és kettős fogatai jelentek meg. Rövid ideig kísérleteztek a kettős öszvérfogatok versenyeztetésével is, amelyeknek azonban nem sikerült megkapaszkodniuk a programban, viszonylag gyorsan lekerültek a műsorról. A kocsiversenyzés, görög nevén tethrippon életveszélyes sportnak számított, nem csoda, ha a fogatok kiállítására képes vagyonos személyek gyorsan átengedték a versenyzést a hivatásos hajtóknak. A bajnoki cím ettől függetlenül az istállótulajdonosnak dukált.

Minthogy a kocsiversenyzés italiai földben is réges–régen gyökeret eresztett, a nagy pánhellén játékokon olykor rómaiak is rajthoz álltak ebben a számban. Így szerzett olympiai bajnoki címet Ti. Claudius Nero, a későbbi Tiberius császár (14–37), természetesen a görögöktől átvett szokásnak megfelelően hivatásos, ám alacsony társadalmi státuszú hajtója révén, akinek nevét nem is őrizte meg a történetírás. Tiberius győzelmének időpontja vitatott, általában a Kr. e. 4-ben rendezett 194. játékokhoz kötik, ám valószínűbb, hogy fogata már Kr. e. 16-ban, a 191. játékokon feljutott a csúcsra. Unokaöccse és egyben adoptált fia, Germanicus a 17-ben rendezett 199. játékokon nyerte meg ugyanezt a versenyszámot, és ismerünk egy győztest a Hadrianus–korból is: a hispaniai illetőségű L. Minucius Natalis Quadronius Verus 129-ben, a 277. játékokon szerzett bajnoki koszorút. A rejtélyes kilétű Gn. Marcus (vagy inkább Marcius?) két olympiai bajnokságot is nyert az 5. és 9. évben megrendezett 196. és 197. játékokon, csak éppen azt nem tudni, milyen versenyszámban, de ló alighanem szerepelt benne. Ezzel a római illetőségű olympiai bajnokok felsorolásának végére is értünk.

Azaz mégsem. Van még valaki, akiről szót kell ejtenünk. Ő Nero császár, a tragikus színész, mozgásművész, költő, dalszerző és táncdalénekes, aki fejébe vette, hogy Rómában már közismert tehetségét a görög anyaország műértő lakói előtt is megcsillogtatja, és egyetlen év leforgása alatt megnyeri az összes pánhellén játék művészeti és kocsihajtó számát, ily módon megszerezvén a „periódusgyőztes” (periodonikés) büszke címét. Egy átlagos földi halandónak ehhez egy teljes olympiai ciklusra, azaz négy évre lett volna szüksége, valamint nem kevés tehetségre és szerencsére, hogy veretlenül érjen a sorozat végére. Egy leendő „periódusgyőztesnek” Nero korában a klasszikus és hellénisztikus idők négy Grand Slam tornája – az olympiai (Élis–Pisa), a pythói (Delphoi), az isthmosi (Korinthos) és a nemeai (Nemea) játékok – mellett a kora császárkorban melléjük rendelt Actiát (Nikopolis), Heraiát (Argos) és a már említett Sebastát (Neapolis) is meg kellett nyernie, hogy a cím büszke tulajdonosává váljon. (Az egykori magna graeciai Neapolis kimaradt a turnéból, viszont Nero italiai diadalmenetét éppen ebben a leggörögösebb városban kezdte meg kapu- és városfalbontással, amiképpen az egy olympiai bajnoknak dukált.)

Nero a 65. évben esedékes 211. olympiai játékokat két évvel elhalasztatta, majd 66 ősze és 68 januárja között a hat görögországi Grand Slam torna mellett elindult Hellas (vagy ahogyan a rómaiak nevezték: Achaea) minden kisebb–nagyobb rendezvényén és fesztiválján is, és stábja hathatós közreműködése révén szinte hibátlanul lefuttatta a programot. (Csak az isthmosi játékokon maradt alul Épeirotés énekessel szemben, aki arcátlanul sok pénzt kért azért, hogy „lefeküdjön” a császárnak. Épeirotés nyert, a győzelmi koszorút mégis Nero kapta riválisa … khm … tragikus hirtelenséggel bekövetkező halála miatt.) Nero mindösszesen 1808 győzelmi koszorút zsebelt be görögországi turnéja során, ebből hatot a legnagyobb presztízsű olympiai játékokon. Első olympiai diadalát a kikiáltók versenyében aratta, majd a csikók négyesfogatú és kétfogatú küzdelmében, tragédia–előadásban, lantjátékban és végül a rendezőség jóvoltából egy csak neki rezervált számban, a lovak tízes fogatú versenyében. Ez utóbbi versenyszámban viszonylag gyorsan kirepült a kocsiból (úgy kellett visszapakolni), de végül még külső segítséggel sem sikerült befejeznie a versenyt. Ennek ellenére kikiáltották győztesnek, mert hát ki más kaphatta volna a győzelmi koszorút a népes mezőnyből? Meg aztán a versenybírák sem jártak rosszul… Nero az egyetlen olympiai tornán szerzett hat koszorújával minden idők legeredményesebb sportolója lehetett volna, de akadtak problémák. Az ókori olympiai játékok történetében ekkor rendeztek először és utoljára művészeti versenyszámokat, a tízes fogathajtás sosem létezett, és különben is érvénytelen volt az egész cirkusz. Az utókor a kortárs tyanai Apollónios szájába adta a lényeget: „… Nero győzni fog Olympiában, mert ki oly elszánt, hogy szembe merne vele szállni. De olympiai győzelmet még sem arat, mivel nem a törvényes időben rendezik az olympiát.”

Nero halála után olympiai bajnoki címeit valóban törölték a hivatalos listákról, bár az egész felhajtás összességében nem jövedelmezett rosszul a görögöknek, különösen Olympiába ömlött a pénz Nero jóakaratú támogatása révén. Amíg csak Nero utódja, a fukar Galba vissza nem követelte a már kifizetett pénzeket…

Budai Balogh Tibor