Róma Herculese:
COMMODUS G. in da house
„… Commodus római császár, egyébként rohadt csirkefogó, kiváló íjász volt” – sommázta cseppet sem elfogulatlan véleményét a reneszánsz széppróza legnagyobb francia mestere, a csodálatos François Rabelais (1483/1494–1553). A „Pantagruel” eseményfolyamában elejtett megjegyzésből kiviláglik, hogy a gladiátorcsászár hírhedt alakja és annál is hírhedtebb amfiteátrumi fellépései még a későbbi korokban is komoly visszhangot vertek. Mindezért a szélsőségesen Commodus–ellenes, szenátorpárti történetírás a felelős, amelynek vitriolba áztatott szavain az utókor entellektüeljei álfelháborodásukban mindig is szívesen csámcsogtak.
Commodus (177/180–192) kétségkívül kórtani esetnek számított, ennek ellenére Marcus Aurelius (161–180) fiaként, társcsászáraként, és nem utolsó sorban a római principatus történetének első bíborban született uralkodójaként makulátlan legitimitással rendelkezett. Frappánsan lezárta Marcus markomann–háborúit, és a birodalom terjeszkedési vágyainak gátat szabó döntése is bölcs reálpolitikai intézkedésnek bizonyult. És mégis. Először nővére, Annia Lucilla és unokatestvére, M. Ummidius Quadratus szőtt összeesküvést (183) az elveszejtésére, majd a testőrség parancsnoka, a császár jobb keze és minden lében kanala, Tigidius Perennis is a csalárdság bűnébe (185) esett. A család és a legfőbb politikai támogató árulása sokat rontott az eleve sérült pszichéjű fiatalember állapotán. Commodus testőrparancsnoka árulását követően fordult Hercules felé isteni legitimitásért, ha már csillogó, földi pedigréje a hozzá legközelebb állók szemében is elégtelennek bizonyult. Innentől kezdve Herculest (kissé következetlenül) hol társának tekintette, hol egyenesen azonosította vele magát. A nárcisztikus uralkodó botrányos amfiteátrumi szereplései azonban csak 190-ben kezdődtek, miután a Perennis–utód Cleandert is kivégeztette, mert az új testőrparancsnok ténykedése fokozódó népszerűtlenséget szerzett neki a nép körében. Márpedig, ha valaki a senatussal szemben kormányoz, nem engedheti meg magának a nép gyűlöletét is.
Ami Commodus sportolói kvalitásait illeti, jártassága nemcsak a Rabelais által említett íjászatra, hanem minden létező fegyver forgatására kiterjedt. Ezt még a szenátorok is kelletlenül elismerték. Magas képzettsége tette lehetővé, hogy elsőrangú vadászként (venator) és az ’üldöző’ gladiátorok topharcosaként (primus palus secutorum) sikert sikerre halmozzon az arénák fövenyén. (Jóllehet a császár gladiátor–összecsapásait mindig megbundázták: mégiscsak az uralkodóról volt szó, és hová jutott volna a világ, ha csak véletlenül is halálos sérülést okoz neki egy fémfegyver?).
A császár a vadászjátékok (venationes) alkalmával – meg úgy általában, a hétköznapokon is (legalábbis ő úgy hitte) – Hercules szerepét töltötte be, aki földi élete során szakadatlan harcot folytatott az emberiségre acsarkodó, többnyire metaforikus szörnyek képében fellépő veszedelmek ellen. Commodus számára metaforikus lénynek megfeleltek a medvék, struccok vagy bármilyen egyéb egzotikus állat; lelkiismeretesen le is mészárolta mindet a népért. (Bikát viszont vallási megfontolásból sosem ölt. A családban a tömeges bikaáldozás különben is Marcus Aurelius reszortja volt). A nép pedig imádta császárát, aki személyes részvételével is gondoskodott a szórakoztatás magasabb fokáról. A szenátorok persze másként látták mindezt, miközben kényszeredetten tapsoltak és ujjongtak a császár sikereinek, szemük sarkából lesve, vajon abbahagyta-e már valaki közülük a tenyerek fárasztó összecsapkodását. Commodus átlátott a szitán. Amikor egyszer egy levágott struccfejet végighordozott a nem őszinte mosolyú szenátorok előtt, a gesztus leplezetlen politikai üzenetével mindenki tisztában volt. Különösen azt követően, hogy a szenátus épülete előtt felállított szobra éppen íjazni készülő testhelyzetben ábrázolta őt.
Commodus önképére jellemző, hogy a Napisten óriásszobrának (colossus) fejét a saját portréjára cseréltette, kezébe Hercules–bunkót tétetett, lábához egy oroszlánt ültetett, talapzatán pedig a szokásos császári nevek (nomenclatura) és címek (titulatura) mellett balkezes secutorként egyedüliként elért, elképesztő (bár fenntartásokkal kezelendő) 1000 győzelmének számát is feltűntette. Egy másik kortárs szerint a feliraton valójában tizenkétszer 1000 győztes összecsapásról esett említés, ami Commodus és a tizenkét legendás munkát teljesítő Hercules szoros viszonyának ismeretében ugyancsak hihető hencegés, bár még kevésbé valószínű tény.
A sportnak elkötelezett uralkodó tréningjei alkalmával a birkózás iránt is lángoló érdeklődést mutatott. Még személyi edzője nevét is megőrizte a történetírás, ő volt Narcissus. (A Nárcisz akkoriban még férfinévszámba ment.) Összeillett a két parázna szépen, a nárcisztikus Commodus az ő szívélyes Nárciszával. Csakhogy a nárciszos történetek végén mindig meghal valaki. Néha többen is. Történetünk sem kivétel e szabály alól. 192. december 31-én egy kivégzésre szánt összeesküvői csoport preventív jelleggel Narcissusra bízta a gladiátorlaktanyában tartandó, óévbúcsúztató partira készülődő uralkodó likvidálását, miután úgy tűnt, hogy Commodus lábon kihordja kedvenc szeretője, a legfrissebb császári halállistán ennek ellenére első helyet elfoglaló Marcia okozta mérgezést. Narcissus, maga is tag a halállistán, a hasi fájdalmaktól görnyedező uralkodót saját lakosztályában fojtotta meg. (Ez történik, ha valaki nem zárja el gondosan az aktuális halállistáját.) Commodus – sportnyelven szólva: – leadta a szerelést, az események azonban menthetetlenül továbbgyűrűztek. Marciát a kérészéletű császár, Didius Iulianus (193) végeztette ki császárgyilkosság vádjával, Narcissust pedig valamivel később Septimius Severus (193–211) tépette szét vadállatokkal, ugyanazért. Igazság tétetett tehát, bár mindez Commodust már aligha vigasztalta. Különösen úgy nem, ha Rabelais mesternek van igaza, és Commodus G. (Gladiatorius) azóta is csecsebecseárusként tengődik a Pokolban.
Budai Balogh Tibor
