Elagabalus MDCCC (1800)
Egy kurta élet a férfi nemzőszervek bűvöletében

2022. március 12-én (vagy 11-én, vagy 13-án, vagy 14-én, egyszóval a március idusát megelőző napokban) lesz kereken 1800 éve, hogy M. Aurelius Antoninus császár (218–222) egy férfivécében kilehelte bűnös lelkét.

Történetünk antihőse (ha még élne, „antihősnőre” javítaná a mesélőt) Sex. Varius Avitus Bassianus néven látta meg a napvilágot 204-ben. (A Sex. a Sextus előnév rövidítése, amiből még nem következik semmi a későbbiekre nézve.) Trónra lépésekor vette fel a M. Aurelius Antoninus nevet, amelyet nagybátyja, Caracalla császár (197/211–217) is viselt, bár eredetileg őt is Bassianusnak hívták. Bár mi sem bizonyítja, hogy az ifjabb M. Aurelius Antoninus már életében használta volna az Elagabalus (vagy a görögös hangzású Heliogabalus) ragadványnevet, az utókor már az ókor hátralévő részében is e megnevezés alatt tárgyalta viselt dolgait. Túlzás nélkül kijelenthető, hogy az Elagabalus név szitokszóvá vált, amely a császárság intézményének legperverzebb alakját, Mariana–árokszerű mélypontját, a dinasztikus öröklés csődjét, a testet öltött gonoszt jelentette. Szemezgessünk egy csöppet az Elagabalus halála utáni „sajtó” ráaggatott jelzői között: „fékezhetetlen és dühöngő kéjvágyú kölyökszuka”(így!), „istencsapása”, „pestis”, „ocsmány állat”, „mocskok mocska”, „legnagyobb rohadék”, „kurafi”, „heréltek rabszolgája”. És ezek még a jobbak, már amennyiben a többi nyomdafestéket sem tűrt.

Hosszasan lehetne sorolni azokat a defektusokat (aggasztóan fiatal, 14 éves kora; totális felkészületlensége; az uralkodói kvalitások teljes hiánya; abszolút közönye a kormányzás művészete iránt; tapintatlansága minden társadalmi réteggel szemben), amelyek alkalmatlanná tették az uralkodásra, de két alapvető érdeklődési köre közül bármelyik egymagában is diszkvalifikáló tényező kellett volna, hogy legyen.

Először is passzív homoszexuális volt, amit rendkívül provokatív módon reklámozott is, jóllehet a homoszexuális vagy biszexuális hajlamokkal szemben egyébként meglehetősen elnéző római társadalom a szabadon született férfiak nemi szereptévesztő (passzív) magatartását a legtöbb kultúrához hasonlóan mélységesen megvetette. A latin nyelv még szót sem pazarolt a nemi szereptévesztő férfiakra, megjelölésükre körülírást (impudicus=szégyentelen) vagy még inkább görög jövevényszavakat alkalmazott. A kinaidos=cinaedus (Finály Henrik meghatározása szerint: „természetelleni kéjencz”) vagy pathikos=pathicus („a ki fajtalanságot enged magán elkövetni”) névvel illetett férfiakat elzavarták a hadseregtől, és politikai pályára sem léphettek. Ehhez képest egy büszke pathicust ültetni a császári trónra nem ígért sok jót a jövőre nézve.

Elagabalus szexuális hajlamainál még súlyosabb problémát jelentett vallási megszállottsága. Családja révén a hemesai El–Gabal (Elagabalus) napisten örökletes főpapi címét is viselte (innen ered beceneve), amelyet korántsem tekintett üres hivatalnak. Két templomot is emeltetett Rómában a szíriai Napisten számára. Az egyiket, az Elagabalium a Palatium északkeleti lejtőjén elterülő teraszon („Vigna Barberini”) állt, a másik valahol a város szélén, egy közelebbről még nem azonosított helyszínen. A Napisten kultuszát nem titkoltan a római pantheon fölé kívánta helyezni, megingatva ezáltal Iuppiter pozícióját (és az ezen is nyugvó római civilizációt). Nem kispályázott, a rohamtempóban kiépített palatiumi szentélykörzetbe átszállíttatta Hemesából az El–Gabalként tisztelt, fekete színű, glans penis formájú meteoritot. (Krónikások feljegyezték, hogy Elagabalus a férfi nemzőszervek bűvöletében élt, amelyeket minden elképzelhető és elképzelhetetlen módon felhasznált vágyai kielégítésére. A meteorit kónikus formája viszont műfaji sajátság, ezért Rómába szállíttatása mögött nem kell többet látni vallási indíttatásnál.)

Császárként hatályon kívül helyezte Antoninus császár (138–161) azon rendeletét, amely csak a zsidóságnak engedélyezte fiaik körülmetélését (bár igény lett volna erre más népek: egyiptomiak, arabok, föníciaik stb. részéről is). Ezt követően főpapként körülmetélte saját magát, sőt, társait is erre kényszerítette. A Napisten évenkénti, vallási processzióján őrjöngve táncolt, miközben szír lányok rázták a szertartáscsengőket, és verték mellé a dobokat. Az ünneplésre kivezényelt szenátorok és lovagok döbbenten szemlélték a rómaiak császárához méltatlan, barbár viselkedést, és úgy érezték Umbricius szelleme virágzik ki bennük.

(Umbricius fiktív szereplő Iuvenalis 6. szatírájában. Ő a kozmopolita rómavárosi életbe belecsömörlött kisember, aki vidékre költözik, miközben ily szók szökkennek ki foga kerítésén:

…dühít, polgárok, már e göröggé
lett Város, noha nemcsak acháj föld küldte szemetjét.
Mert beözönlött már régen Tiberisbe Orontes,
s hozta magával a szír erkölcsöt, nyelvet, a ferde
húrokat és fuvolát meg az otthoni kézidobot s a
ringyó-hadsereget, mely folyton a cirkusz előtt áll.

Csakhogy, ami Umbricius és Iuvenalis korában még a társadalom perifériáját jellemezte, azt száz évvel később ijesztő módon a rómaiak császára és közvetlen környezete testesítette meg. Maradhatott ez így? Nyilvánvalóan nem.)

A vallási reform azon túl, hogy sértette mindazokat a hagyományos értékeket, amelyeket az állami pantheon képviselt, gyanút keltett, hogy Elagabalus elsősorban főpapnak tekinti magát, és csak részmunkaidős császárnak, ami alapból elég nagy baj. A vallási megszállottság mögött az istenkirályság rémképe is felvillant, ami a római hagyományoknak és általában véve a nyugati ember szükségleteinek nem felel meg. Ráadásul, mivel a Severus császárok politikai kurzusában a szenátori rend eleve jelentős lépéshátrányba került a hadsereggel szemben, nem kellett nagy jóstehetség annak belátásához, hogy egy keleti típusú, teokratikus berendezkedés végérvényesen leszámolt volna vele. Elagabalus és a körülötte kikristályosodott, vállalhatatlan társaság apránként nemcsak a szenátorok, hanem az erős „császárcsináló” hajlamokkal rendelkező testőrség gyűlöletét is felszította. A császári család is jobbnak látta kihátrálni az uralkodó és az őt minden furcsaságában támogató anyja mögül. A szerető nagymama, Iulia Maesa egy átgondolt stratégia keretében másik lánya, Iulia Mamaea gyermekét, Alexianust karolta föl. 221-ben rávette Elagabalust, hogy fogadja örökbe unokatestvérét és Alexander néven tegye meg Caesarrá, azaz alacsonyabb rangú társcsászárává. (Csak hogy ne legyenek komplikációk a trónutódlás körül, ha esetleg történne valami az uralkodóval, hiszen az élet oly törékeny valami…) A rangidős császár utóbb megpróbálta kivonni magát a nyilvánvaló csapdahelyzetből, többször is megkísérelte eltetetni láb alól a testőrség által szeretve tisztelt Alexandert. 222 tavaszán telt be a pohár, Elagabalus és köre légüres térbe került, nagyanyó pedig megrendelte a politikai gyilkosságot az amúgy is egyre zabosabb testőrségnél.

2022. március 12-én (vagy 11-én, vagy 13-án, vagy 14-én, egyszóval a március idusát megelőző napokban) lesz kereken 1800 éve, hogy a testőrség lemészárolta M. Aurelius Antoninus császárt (218–222) és anyját, Iulia Soaemiast a testőrlaktanya vécéjében. Az áldozatok között volt a császár belső körének több prominens (alighanem imponáló altesti adottságokkal is rendelkező) hímtagja is, mint Fulvius városparancsnok, Aurelius Eubulus kincstárnok, több praefectus, akiknek nevét nem jegyezték fel az évkönyvek, és persze Hierocles, a szőke kocsihajtó rabszolga, Elagabalus császár „férje”. A gyilkosság után a császárt lefejezték, lemeztelenített testébe kampót akasztottak, és végigvonszolták a városon. Tettek egy kört vele a Circus Maximus kocsipályáján is, majd a maradványokat megpróbálták az egyik szennyvízcsatornába (talán a Cloaca Maximába) préselni, de azok nem süllyedtek el. Újratervezést követően, a kipecázott maradványokra súlyokat erősítettek, és az egészet ezúttal az Aemilius hídról hajították be a Tiberisbe. Megfosztani valakit a tisztes temetés lehetőségétől, rettentő súlyos büntetésnek számított a római világban, csak a legnagyobb gazemberekkel szemben alkalmazták. Hasonló felhajtást Vitellius (69) császár hullagyalázása óta nem látott Róma ünneplő népe.

Elagabalus még kapott három, eposzinak éppen nem nevezhető, poszthumusz jelzőt. A kissé unalmas „Impurus” annyit tesz „Mocskos”. A „Tiberinus” és a „Tractatitius” névválasztás viszont megcsillant valamit a rómavárosi csőcselék humorából. A „Tiberinus” első jelentése „tiberisi”, ami arra utal, hogy a bukott császárt a Tiberisbe hajították, mint egy döglött kutyát. Ugyanakkor Róma népe tiberinusnak nevezte azokat a halakat is, amelyek a szennyvízcsatornák folyami betorkollásánál éltek, és emberi ürülékkel táplálkoztak. A „Tractatitius” jelentése pedig „Meghúzott”, ami utal egyrészt a holttest végigvonszolására a városon, másrészt Elagabalus pathicus hajlamára, pontosabban az általa igényelt, gyakori anális penetrációkra.

A szenátus rendeletére Elagabalus császár emlékét kitörölték az emlékezetből. Elagabalus zajos távozásával a kis Alexander egyeduralkodóvá vált, s ebbéli minőségében visszaküldte El–Gabal bizarr formájú meteoritját a hemesai templomba, ahol egy érmeveret tanúsága alapján Uranius Antoninus szíriai (hemesai) ellencsászár idején (253–254) még bőszen őrizték. El–Gabal eltávolítását követően Severus Alexander az Elagabaliumot is újraszentelte, szinte magától értetődően a Bosszúálló Iuppiter tiszteletére. Ki ne érezné ki ebből az aktus erős politikai üzenetét?

A tendenciózus, a győztes fél által instruált Severus Alexander–kori történetírás miatt nehéz megítélni, mennyire volt rossz a legrosszabbnak mondott császár. Egyes vélemények szerint egy nem túl intelligens ösztönlény volt, aki őrült vadsággal és erőszakossággal viszonyult mindenhez, ami decens és tisztességes. Mások viszont egy nagyon is hideg fejjel számító, átgondolt terv mentén haladó és kegyetlenül kivitelező, velejéig romlott embert látnak benne, akit szexuális aberrációk és vallási megszállottság fűtött.

Az igazság ebben az esetben is valahol a két álláspont között húzódhat. Elagabalus egy rendkívüli módon irritáló suhanc lehetett, aki a pozíciójából adódó előjogokat és lehetőségeket maximálisan kihasználta, a kötelezettségeivel viszont egyáltalán nem törődött, és a legkisebb erőfeszítésre sem volt hajlandó, ha vágyai erre nem motiválták. Ahhoz nem mutatkozott sem elég elmésnek, sem elég kitartónak, hogy a római identitást előre megfontolt szándékkal felváltsa valami zavaros, kozmopolita és gender–semleges ideológiával. Talán nem történt meg minden epizód, amiről a hírek szólnak, vagy nem egészen úgy történtek egyes események, ahogyan azt a történeti munkák bemutatják, de a vele kapcsolatos problémák valósak. Elagabalus a jó császárok antitézise volt.

Budai Balogh Tibor