Vergilius életei
Ballista tanár úrtól Szent Pálig

P. Vergilius Maro egészen kis gyermekként született az észak–itáliai Mantua melletti Ardes községben Gn. Pompeius és M. Licinius Crassus consuli évében (Kr. e. 70. október 15). Utólagosan mindenféle csodás eseményt fűztek a születését megelőző és azt követő időszakhoz, amelyből az előjelek helyes értelmezői már akkor kiolvashatták volna az isteni poéta eljövendő dicsőségét. Első zsengéjét, egy disztichont iskolamestere, Ballista emlékére írta. (A sírvers szerzősége igazándiból kétséges, de a keretes szerkezet kedvéért fogadjuk el Vergilius pályaindító szösszenetének.) Ballista tanár úr oly korban élt a földön, amikor még nem létezett pedagógus–életpályamodell, így szerény tanítói fizetését éjszakai és (lyukasóráiban) nappali útonállással volt kénytelen kiegészíteni. Jövedelmező, ám korántsem veszélytelen másodállásán végül rajtavesztett, és halálra kövezték. Íme, az utak biztonságáról megemlékező epigramma:

Kőhegy rejti el itt Ballistát sírba temetve
járj, utazó, békén, nappal is, éjszaka is.

Ezt követően történt egy s más hősünkkel. Tanult Cremonában, Mediolanumban és Rómában, de végül pályaelhagyó ügyvéd vált belőle. A polgárháború elől Athénba menekült, ahol összebarátkozott Q. Horatius Flaccus költővel. Meggyűlt a baja a szülőföldjén letelepített veteranusokkal, bekerült a Maecenas–körbe, Augustus udvari költője lett, írt néhány világrengető művet („Bucolica”, „Georgica”). A római „nemzeti” eposz, az „Aeneis” koronázhatta volna meg költői teljesítményét, de gigantikus vállalkozása befejezetlen maradt (a koronázás ténye ettől függetlenül megtörténtnek tekinthető). Kr. e. 19-ben ugyan görögföldre utazott, hogy három év alatt lezárja és korrektúrázza nagy műve kéziratát – amellyel Homérost utánozta és Augustust dicsőítette –, de miután rejtélyes betegség kerítette hatalmába, hazatért Italiába. Brundisium kikötőjében szállt ki belőle a lélek (szeptember 21.). Halálos ágyán komponált sírverse – Ballistáéhoz hasonlóan – disztichonban készült, az alábbiak szerint:

Mantua szült engem, calaber ragadott el örökre.
Nápoly véd. Zengtem rétet, ekét, hadakat.

Végakaratának megfelelően csontjait szeretett Neapolisában helyezték örök nyugalomra, ahol életében sok időt töltött. A Neapolisból Puteoliba vezető út mellett temették el, a második mérföldkőnél. Sírjának pontos helyét az ókor folyamán számontartották, később azonban a feledés mély homálya telepedett rá. Jelképes sírját ma a beszédes elnevezésű „Vergilius Sírja Parkban” (Parco della Tomba di Virgilio) tekinthetik meg az érdeklődők Nápoly Piedigrotta városrészében, a Mergellina vasútállomás fölötti domboldalban.
Nagyjából itt ér véget a középiskolai tananyag.

Vergilius azonban nem enyészett el, sőt, több ezer fiktív életrajzi adatból kikerekített, vadonatúj személyiséggel, a legmagasabb rendű varázslóként tért vissza a középkori emberek világába. Neve az elkerülhetetlen nyelvfejlődés hatására Virgiliusra változott, de annyi baj legyen, így legalább könnyebben megkülönböztethető a történeti Vergiliustól.

Az egyik legizgalmasabb kérdés, hogyan vált az utókor szemében a félénk, életében is „Szűziesnek” nevezett, visszahúzódó Vergiliusból nagyhatalmú mágus. Általános vélemény szerint az egész, középkori Virgilius–kultusz a költő 4. eclogában tett jóslatára vezethető vissza:

Eljött már az idő, mit a jósnő szent szava hirdet,
Újraszületve az évszázak nagy rendje megépül.
Már megtérhet a Szűz, meg az ősi saturnusi korszak,
Már új sarjat küld a magasból a földre az ég is.
Csak te a most születő gyermekre, ki hozza a vaskor
Végét, és akivel beköszönt az aranykor a földre,
Szűz Lucina, vigyázz: bátyád országol, Apollo.

A modern kutatásban könyvtárnyi irodalom született ennek a néhány sornak az értelmezéséről, a középkori ember számára viszont magától értetődőnek tűnt, hogy az új sarj, aki elhozza az aranykort, csakis Jézus Krisztus lehet. Vergilius ezzel az egyetlen, ám magvas próféciával be is futott rendesen.

Virgilius történetei főként Nápolyban és Rómában játszódnak. Napi rutinjához tartozott fémszobrok (talán gépeknek is nevezhetjük őket) és talizmánok készítése, amelyek különféle csapások ellen védtek, lett légyen szó állatok (legyek, cikádák, piócák, kígyók) inváziójáról, húsromlásról, lólábtörésről vagy éppen vulkánkitörésről. Magától értetődő, hogy a mágus különböző varázseszközökön nagy távolságokat volt képes szempillantásnyi idő alatt megtenni. Robotokat is készített, főleg Nápoly számára. Egyébként a teljes nápolyi szennyvízhálózat kiépítése is neki köszönhető, sőt, egészen elvakult történetmesélők még a városalapítást is az ő személyéhez kötik, csakúgy, mint a Crypta Neapolitana építését (innen az olasz elnevezés: Grotta di Virgilio). Ez utóbbi létesítése egyébként véletlenül tényleg Vergilius korára esik, bár a költőnek ezen kívül több köze nincs az ügyhöz.

Nápoly keresztény védőszentje köztudomásúlag Szent Ianuarius (a bennszülöttek és az olaszok nyelvén: San Gennaro), de azért Virgilius mágust sem érheti vád, hogy ne lett volna kiváló patrónus. Jó lokálpatriótaként egy butéliába zárta a város képét azzal a meghagyással, hogy amíg a palack épen marad, Nápolynak sem eshet baja. Ennek a történetnek egy variánsa a „Tojásvárhoz” (Castel dell’Ovo) kapcsolódó legenda. „Virgilius tojása”, egy vaskalitkába helyezett üvegedénybe zárva garantálta a várúr sértetlenségét mindaddig, amíg ép állapota fennmarad. Úgy beszélik, hogy I. Anjou Johanna királynő (1343–1382) idején eltört ama bizonyos tojás, és hiába próbáltak olaszos agyafúrtsággal és imponáló sebességgel egy másikat tenni a helyére, a katasztrófaspirál már elindult. A harmadik Anjou–ház több tagja is a „Tojásvárban” lelte halálát, köztük II. Johanna királynő (1414–1435), akivel a nápolyi ág utolsó törvényes sarja távozott az élők sorából.

Említést érdemel még az a két fejjel ellátott kapu, amely a rajta áthaladóknak kéretlenül is jövendőt jósolt, illetve egy négyfejű szerkezet, amely telefonhírmondóként az izgalmasabb nemzetközi eseményekről számolt be.

Virgilius leghíresebb, bár nem feltétlenül leghasznosabb ajándéka Róma számára készült. Az 1632 óta a Santa Maria in Cosmedin templom vesztibüljében álló „Igazság Száját” maga Virgilius faragta. A középkorban hazugságvizsgáló detektorként szolgált: féltékeny olasz hímek igyekeztek szerelmük kézfejét mindenáron beleszuszakolni az „Igazság Szájába”, hogy aztán szűzi erényeik felől faggatózzanak. A babona szerint ugyanis a hazugok kezét leharapja a szörnypofa. (Kiábrándító lehet a tudat, hogy a megszemélyesített folyamistent(?) ábrázoló iparművészeti termék eredetileg egy római kori csatorna vagy szervízakna fedeleként szolgált.) A 20. században a „Bocca della Verità” műanyag másolatai vidámparki látványosságként a világ minden tájára eljutottak. Alighanem Virgilius legnagyobb sikerét ünnepelhetjük benne mind a mai napig.

A mindenkori császárok számára persze sokkal hasznosabb volt a Salvatio Romae (Róma Üdvössége) néven ismert templomépület a Capitoliumon, amelyben Virgilius egy mozgó szoborparkot rendezett be. Minden szobor a Birodalom egy–egy alávetett népét személyesítette meg. Az egyes perszonifikációk nyakában ezüstharangocska lógott, amely tüstént megszólalt, ha az általa képviselt tartományban zendülés robbant ki. Ekkor az épület tetején álló bronz lovasszobor a lázongó tartomány felé fordulva elhajította lándzsáját, mintegy megszabva a római seregek számára az ellencsapás irányát. Ebben az igen régóta mesélt történetben nem nehéz felismerni egyéb monumentális épületek mellett Pompeius színházát, amelyet valóban a legyőzött népek perszonifikációi díszítettek. Azt is feljegyezték, hogy Nero az anyagyilkosságot követő lelkiismeret–furdalási rohamai közben egyebek mellett attól rettegett, hogy a színházról lemásznak a perszonifikációk és megtámadják. A sosemvolt Salvatio Romae Krisztus születésekor égett le, bár a monda egy másik változata szerint az egyik római császár (akiben Neróra ismerhetünk) romboltatta le, miután álnok karthágóiak egy csoportja elhitette vele, hogy hatalmas kincs lapul a templom alapjai alatt.

Virgilius természetesen nemcsak Nápolynak, hanem Rómának is adott robotokat. Ilyen volt Robotzsaru, aki éjjelente az utcákon járőrözött, és a kijárási tilalom megszegőit megölte (így!). Aztán – csak hogy legyen magyar vonatkozása is a történetnek – egy 17. századi szerzőtől, Haller János „Hármas históriá”-jának „Példabeszédekről” című második könyvéből (amelynek teljes címe mélységes őszinteségről tanúskodva így folytatódik: „kik között valóságos históriák is találtatnak helyen–helyen”, bár – tegyük hozzá – azokat nagyítóval kell keresgélni), szóval Haller művéből értesülünk a Virgilius által összeszerelt Robotspicliről. Robotspicli egyenesen Titus császárnál (79–81) jelentette fel azokat a szorgos honpolgárokat, akik nem tisztelték meg az uralkodó, valamint az ő idősebbik fia (a valóságban Titusnak egyetlen leánya volt) születésnapját azzal, hogy munkájukat felfüggesztik. Sok becsületes ember végzetét okozta e hitvány bádogember.

És persze a nők sem hiányozhattak a nagy mágus életéből. (Zárójelben jegyezzük meg, hogy a történeti Vergilius kifejezetten a fiúkhoz vonzódott, a Virgilius–történetek viszont a középkorban vagy még később íródtak. Nyugodtan kijelenthetjük, hogy Virgiliusból a keresztény korszellem faragott virtigli heteroszexuálist. Az alábbiakban a mágus szerelmi történetei közül a leghíresebb következik.)

Történt tehát, hogy Virgilius beleszeretett a császár lányába (egy másik változat szerint egy ünnepelt kurtizánba, de vele nem olyan csattanós a poén, maradjunk tehát a császárleányos változatnál!). A lány nem viszonozta Virgilius szerelmét, de a mágus rámenőssége miatt végül úgy tett, mintha ráállna egy éjszakai találkára. A megbeszéltek szerinti éji órán leeresztett egy kosarat az ablakából. Virgilius beleült, de a csalfa leányzó csak félútig húzatta föl, aztán szó szerint lógva hagyta. Virgilius hatalma kevésnek bizonyult ahhoz, hogy kiszabaduljon egy széplány csapdájából, így ég és föld között függve érte a reggel és a városlakók harsány nevetése. Virgilius természetesen felvette a kesztyűt, és nemtelen bosszút állt: egy csapásra minden lángot kioltott Rómában. Amikor a kétségbeesett városlakók hozzá fordultak segítségért, azt mondta, sajnos csak egyetlen módja van annak, hogy újra fellobbanjanak a lángok. A császárleányt egy szál ingben ki kell állítani a főtérre, a tűzre áhítozók pedig álljanak szépen sorba előtte egy–egy fáklyával, amelyet csak és kizárólag a leány szeméremtestén lesz lehetséges lángra lobbantani. (A játékszabályok szerint a már égő fáklyákról tilos volt továbbadni a tüzet.) Egy nehéz nap éjszakája várt a császár leányára.

Virgilius természetesen képes volt önmaga megfiatalítására is, és ami azt illeti, máig sem halt meg egészen, csak tetszhalott álmát alussza automatái feszes őrizetében. Tudós testtartásban, kódexei fölé hajolva várja Szent Pál visszatértét, aki majd hatástalanítja a testőrrobotokat, és érintésétől a szemfedő szétporlad. Hagyjuk pihenni mi is.

Budai Balogh Tibor