Gaius Iulius Caesar Kr. u. 12-ben született. Apja, Germanicus hadvezér mellett nőtt fel a táborokban, ahol a katonák igencsak megkedvelték. El is nevezték gyermekméretű, szöges talpú bőrsarujáról Caligulának, vagyis „Csizmácskának”, „Kis Bakancsnak”.

Tiberius (14–37) halála után (amely egyes vélemények szerint természetes úton következett be, mások viszont Caligula hathatós közreműködését sejtik az eset mögött) került harmadik princepsként a császári trónra. Már első tetteiben megmutatkozott énközpontúsága és magamutogatása. Az augustusi életmű szikrája sem mutatkozott meg uralkodásában, bár azt már Tiberius is erősen megnyesegette rideg, katonai gondolkodásával. Ám Caligula túltett elődjén.

Kezdetben még a cirkuszi játékok megrendezése és pénzadományok osztogatása miatt népszerűségnek örvendett, ám a történetíró Suetonius szerint hamarosan az isteni méltóságra is igényt tartott, és megkezdődött a határok feszegetése. Nézzünk egy–két jellemző esetet az őrült római császár viselt dolgaiból.

Templomot építtetett saját maga tiszteletére, majd felállíttatta életnagyságú aranyszobrát. A capitoliumi Iuppiter szoborral látványos magánbeszélgetéseket folytatott. Vérfertőző kapcsolatban élt húgával, egyéb perverz tetteit inkább ne is említsük. Számos aranyköpése közül az egyik így hangzott: „El ne feledd, nekem mindent szabad, mindenkivel szemben!” Hű maradt önmagához, mert eszerint cselekedett. Nem ismert határt, játszott a hatalommal, Róma előkelőit sorra megalázta, a kultúra legnagyobb értékeit becsmérelte.

A Palatiumon bordélyházat nyitott. A germániai hadjárat végén csatarendbe állíttatta a katonákat az Oceanus Britannicus (ma: La Manche) partján, akiknek aztán kagylókat kellett gyűjteniük. Ez volt az Oceanustól származó zsákmány az államkincstárnak. A Capitoliumot és a Palatiumot, Róma államiságának és nagyságának jelképét akarta ezekkel a cselekedetekkel porig alázni.

A nyilvánosság előtt megjelent női ruhában, aranyszakállal, máskor háromágú szigonnyal vagy villámmal a kezében. Suetonius írja, hogy Nagy Sándor páncélját is kiemeltette annak sírjából, hogy abban parádézhasson a diadalmenetben.
Ezek után cseppet sem lepődünk meg azon, hogy lovának, Incitatusnak márványistállót, elefántcsont lószerszámot, drágakővel ékesített nyakláncot és bíbortakarót készíttetett. Praetorianusokat rendelt a ló nyugalmának őrzésére, és csendrendeleteivel óvta annak pihenését. Később Incitatus saját palotát is kapott személyzettel, berendezéssel, hogy vendégeit méltó módon fogadhassa. Aranykupából kapta az arannyal kevert zabot. A csodaparipa a császári lakomákra is bejáratossá vált, ahol szenátoroknak kellett etetniük. Az őrült császár szenátusról alkotott, lesújtó véleményét tükrözi az a terve, hogy lovát a legmagasabb szenátori rangra, consullá akarta kinevezni. A fentebb felsoroltak után erre akár sor is kerülhetett volna, ha a praetorianus gárda egyik megalázott tribunusa, Cassius Chaerea két társa támogatásával át nem segíti Caligulát a túlvilágra 4 év tébolyult uralkodás után.

Caligula véres halálával véget is érhetne a történet, ám az olvasóban jogosan fogalmazódhat meg a kérdés, hogy vajon mi lett Incitatus további sorsa. Erről a továbbiakban szóljon a soron következő császár, Claudius, akinek szájába Robert Graves adta a következő szavakat:

„A másik vezető szenátor, akit lefokoztam, Caligula lova, Incitatus volt, “akinek” három év múlva a konzuli méltóságot is be kellett volna töltenie. Levelet írtam a szenátusnak, kijelentvén, hogy nincsenek panaszaim e szenátor erkölcsei vagy képességei ellen, de már nincs annyi pénze, amennyi egy szenátornak kell. Mert a Caligula által elrendelt tartásdíját egy rendes katonai ló napi adagjára mérsékeltem, elküldtem inasait, és közönséges istállóba tettem, ahol a vályú fából, nem elefántcsontból volt, és a falakat freskók helyett egyszerű mész takarta. Mindazonáltal nem választottam el hitvesétől, Penelope kancától. Ez igazságtalanság lett volna.”

Sic transit gloria mundi, avagy így múlik el a világ dicsősége.

Vukics Adrienn